1915. november végén a Tisza-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, Jankovich Béla rövid törvényjavaslatot nyújtott be arról, hogy az iszlám vallás az 1895. évi LIII. törvénycikkben foglaltaknak megfelelő elismert státuszt kapjon. A kevéssé figyelmes szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy a korábbi liberális egyházpolitika egyszerű továbbviteléről lehet szó, amely 1848-ban kezdődött, az 1894–1895-ös egyházpolitikai törvényekkel kiteljesedett, majd a századfordulót követően például a baptisták elismert felekezetté nyilvánításával folytatódott.

Ez a politika a magyarországi vallások és egyházaik egyenjogúsítását célozta, egyúttal pedig az állam és egyház viszonyának újraszabályozását. A Magyar Királyságban a katolikus egyház sajátos helyzete még az apostoli királyság eszméjére és a dinasztia katolicizmusára ment vissza. A 17. század folyamán a rendi ellenállás és a fegyveres harcok nyomán a protestáns vallások kiterjedt jogokat nyertek, ezeket azonban a török visszaszorítása után Nyugat-Magyarországon jelentős mértékben korlátozták. A jozefinista reformok sem teremtettek teljes egyenlőséget, csak az 1791-es törvények ismerték el bevett vallásként a katolikusok, reformátusok és evangélikusok mellett a görögkeleti egyházat is.

Az 1848. évi XX. törvény ezt a sort kiegészítette az unitáriusokkal, egyúttal átalakította az állam és egyház viszonyát is. A bevett vallások egyenlőségét kimondó rendelkezések elsősorban a ki- és betérést, valamint a vegyes házasságból születő gyermekek vallását rendezték, emellett pedig állami költségvetésből ígérték meg az oktatási intézmények finanszírozását. Bár ezzel a helyet látszólag rendeződött, az 1867-es kiegyezést követő évtizedekben az egyházpolitika ismételten kényes kérdéssé vált.

Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter elképzelései szerint az egyházakat – ide értve a Vatikánnak alárendelt katolikusokat is – autonóm köztestületként kellett volna megszervezni, és többek között ezzel kihúzni a nemzetiségi kérdés méregfogát az anyanyelvi iskoláztatást illetően. A katolikus autonómia azonban nem jött létre, az iskolapolitika pedig az állami felügyeleti jog fokozatos kiterjesztését hozta. Mivel a felekezetváltás és a gyermekek vallásának kérdése is megoldatlan maradt a gyakorlatban, a Wekerle Sándor vezette kormány 1894-95-ben törvények sorát fogadtatta el az országgyűléssel. Ezek bevezették az állami anyakönyvezést, megerősítették a gyermekek felekezetére vonatkozó szokásjogot és bevett vallásként ismerték el az izraelitákat; az 1895. évi LIII. törvénycikk pedig megnyitotta a lehetőséget újabb egyházak elismerése előtt, miniszteri rendelettel. Az így közjogi formát nyert elismert vallások ingatlant szerezhettek, iskolákat és szociális intézményeket alapíthattak, ezek fenntartására alapítványokat tehettek, tábori lelkészeik lehettek – állami támogatásra azonban nem voltak jogosultak.

Azt azonban az 1915 végén beterjesztett törvényjavaslat indoklása is elismerte, hogy a magyarországi muzulmánok aligha lennének képesek elismert felekezetet létrehozni, mivel nincsenek elegen egy egyházközség létrehozására. (Ezt az 1895-ben elfogadott rendelkezések kifejezetten kikötötték.) Emellett hittételeik ellentétesek a magyar törvényekkel, vagyis a minisztérium nem hagyhatná jóvá azokat, sőt az egyházuk feje, a kalifa ekkor az oszmán uralkodó volt, ami szintén kizáró ok lett volna. A miniszter és nyomában a Főrendiház és a Képviselőház illetékes bizottságai ezzel együtt hosszasan érveltek amellett, hogy elsősorban mégis elvi megfontolások vezettek az új szabályozáshoz a nyilvánvaló konjunkturális okok – az Oszmán Birodalom és a Monarchia fegyvertársak voltak – mellett.

 
Nevezetesen a Monarchia másik felében 1912 óta érvényben levő jogszabályok elismerték az iszlámot, az 1908-ban annektált Bosznia-Hercegovinában nagyszámú hívővel működött is az egyház. Az indoklások külön kitértek rá, hogy Bosznia-Hercegovina és Magyarország között közjogi kötelék áll fenn, ezért sem elkerülhető az új szabályozás, ami egyébként lehetővé tette, hogy a magyarországi iszlám egyház a boszniaihoz kötődjön, vagyis a megfelelő létszám hiánya is áthidalhatóvá vált. A hittételek és a magyar jog ellentétét pedig a törvényi szabályozás léte oldotta fel, ezzel – úgymond – a miniszter egy esetleges kérelem vizsgálatakor már nem mérlegelhette a hittételek jellegét és tartalmát.

A fő ok azonban mégiscsak politikai volt. A javaslat nem is vert nagyobb hullámokat, noha az 1894-es egyházpolitikai törvények elleni ellenállásból kinőtt Katolikus Néppárt vezérszónoka kijelentette az országgyűlésben, hogy nem támogathatják azt, mert akkor egy olyan törvényt szavaznának meg, amelyik az általuk továbbra is elutasított jogszabályokon nyugodott. A függetlenségi ellenzék nevében szónokló Barabás Béla pedig hosszú beszédében azért minden alkalmat megragadott arra, hogy tipikus függetlenségi sérelmeket soroljon fel. Például azt, hogy az al-dunai, Orsovához közeli Ada Kaleh szigetéről ugyan nagy garral bejelentették, hogy Krassó-Szörény vármegye közigazgatása alá kerül, de végül mégis török uralom alatt maradt.

Mindenesetre a szövetségesek összetartását biztosan erősítette a törvény. A török törvényhozás elnöke már annak elfogadása után egy héttel táviratban üdvözölte az országgyűlés döntését. Az utolsó szót azonban mégsem ő mondta ki. A Szabolcs vármegyei turanista egyesület másnap ugyancsak táviratban fejezte ki köszönetét, nyilván nem függetlenül attól, hogy a turanizmus a magyarság keleti jellegét hangsúlyozva egyúttal a magyar birodalmi gondolat megtestesítője is volt.

 
Felhasznált irodalom:
Az iszlám vallás – törvényesen elismert vallás = Pesti Napló, 2015. december 1.
Képviselőházi Napló, 1915. január 12., 13., 20. és 21-i ülés
Képviselőházi Irományok, 1910. 1243. számú irat
Főrendiházi Irományok, 1910. 1236. és 1264. számú irat
Fazekas Csaba: Egyházak, egyházpolitika és politikai eszmék az Osztrák–Magyar Monarchiában. Miskolci Egyetem Politikatudományi Intézet, Műhelytanulmányok 4.
Romsics Ignác: A magyar birodalmi gondolat. In: Uő. Múltról a mának. Budapest, 2004.
Sarnyai Csaba Máté: A katolikus autonómia megközelítési lehetőségei Magyarországon 1848-tól a századfordulóig = Századvég, 21.

 
Készítette: Egry Gábor