Kevés annyira ellentmondásos megítélésű magyar történelmi alakot ismerünk, mint gróf Tisza István (1861–1918), a késő dualizmus kori magyar történelem legsúlyosabb alakja. Tisza a jobboldali emlékezet – amelyet olyan egykori házi szerzői formáltak igen nagy sikerrel, mint Herczeg Ferenc – szerint a remény nélküli helytállás hőse volt, amolyan Superman, aki mint egy becsapódni akaró vörös meteort, két kézzel tartóztatta fel a Régi Magyarországot fenyegető forradalmi erőket, amíg csak lehetett. Míg a baloldali emlékezetben leginkább egy Darth Vaderhez hasonló sötét nagyúrként tűnik fel, aki hitte, hogy csak „a félelem az, ami összetartja a birodalmat”.
Valóban félték és tisztelték Tiszát, aki 1903–1905, valamint 1913–1917 között volt magyar miniszterelnök, 1912–1913-ban pedig a házelnöki tisztséget töltötte be, mert személyesen akart rendet tenni a parlamentben. Erősen tekintélyelvű házelnöki tevékenysége, melynek emblémájává a magát fokozatosan legnagyobb ellenfelei egyikévé kinövő Károlyi Mihály ülésteremből történő 1912. június 4-i kivezettetése lett, nem aratott osztatlan sikert. A mai napig mutogatják a pulpituson a golyónyomot, amely akkor keletkezett, amikor az ellenzék lánglelkű képviselője, Kovács Gyula néhány nappal a felháborító kivezettetés után le akarta lőni a zsarnoknak tartott Tiszát, de célt tévesztett. Aztán a botcsinálta merénylőnek még saját magával sem sikerült végeznie.
Kovács Gyulával ellentétben Tisza Istvánnak sosem remegett meg a keze: leverte a véderőreformot ellenző obstrukciót, keresztülvitt megszavazhatatlannak hitt törvényeket és szétveretett munkástüntetéseket. Hadd utaljak csak a Tisza-korszak mélypontjára, az 1912. május 23-i „vérvörös csütörtökre”, amelynek első évfordulójára írta meg Ady a Rohanunk a forradalomba című versének oly sokat idézett sorait a „gyújtogató, csóvás emberről”, a „vad geszti bolondról”, aki erőszakkal akarja megállítani az Időt „Hunnia úri trágyadombján” – de ezzel csak sietteti a feltartóztathatatlan véget.
Tisza István legnagyobb tévedése volt, hogy egy elitista, szabadelvű világ konzerválójaként éppen annak az általános, egyenlő és titkos választójognak a megadásában látta a Monarchia Magyarországára és a magyar vezetésre, a tradicionális elitre leselkedő legnagyobb veszélyt, amely választójogi reform – a tömegek kora – felé „haladt a történelem”. Ady Endre ezért „magyarnak, úrnak egyként rongynak” tartotta, Tisza pedig válaszul – Hegedűs Lóránt tanúsága szerint – azt mondta egy vacsorán, hogy „Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmáján”. A magyar eszmetörténet azóta is szereti párba állítani Adyt és Tiszát – például Szekfű Gyula is ezt teszi a Három nemzedékben. A Monarchia Magyarországa utolsó másfél évtizedének legkarakteresebb egyéniségei mindketten kálvinisták voltak és erősen fatalisták. Tragikus sorsuk is közös: Adyt betegsége vitte el negyvenegy évesen, Tiszát pedig az őszirózsás forradalom napján, 1918. október 31-én máig sem teljes bizonyossággal azonosított katonazubbonyos férfiak lőtték le Hermina úti villájában – két héttel azután, hogy Tisza István a magyar történelem egyik legdrámaibb pillanatában igazat adott ellenfelének, Károlyi Mihálynak és elismerte, hogy „ezt a háborút elvesztettük”, olyan értelemben, hogy azt már megnyerni nem lehet. Sokan vádolták azzal Tiszát, hogy ezzel a beismeréssel csak siettette a frontok felbomlását.
A frontról hazatérő katonák a bukott ex-miniszterelnököt tették felelőssé az első világháborúért – hadd ajánljam ifjabb Bertényi Ivánnak A gyűlölt Tisza Istvánról szóló tanulmányát –, azért, amelyet – azóta már tudjuk a napvilágra került dokumentumokból – Tisza az utolsó pillanatig ellenzett. Tisza ugyanis még nem tartotta felkészültnek az országot a háborúra 1914 nyarán, noha a háborút mint szükséges rossz megoldást nem vetette el, ha ez az ára a status quo megőrzésének: a balkáni szerb (és a szerbek mögött álló orosz) térnyerés megakadályozásának. Hogy Magyarország számára csak rosszabbnál rosszabb szcenáriók álltak rendelkezésre, jelzi, hogy egy Szerbia felett aratott elsöprő diadal szintén komoly problémát jelentett volna a magyar elitnek. A szerbiai területek megszállása ugyanis az Osztrák–Magyar Monarchián belüli kényes egyensúlyt veszélyeztette volna, a magyar elitnek pedig mi sem hiányzott volna jobban, hogy miután egy fél évszázados asszimilációs folyamat eredményeként Magyarország lakosságán belül végre többségbe kerültek a magyarok, nagy tömegben jelenjenek meg az alávetett, veszélyforrást jelentő szerbek a határokon belül. Tisza végül csak úgy adta beleegyezését Szerbia „megrendszabályozásához”, hogy külön rögzítette a közös minisztertanácsi jegyzőkönyvben a szerb területek osztrák–magyar annektálásának elvi tilalmát.
A magyar miniszterelnök szívesebben látta volna, ha a szerbiai területek hódoltatása a bolgárokra marad. A szarajevói merénylet és a Belgrádnak küldött ultimátum között Tisza jelentős diplomáciai erőfeszítéseket tett azért, hogy Berlin és Bécs megnyerjék maguk mellé a második balkáni háborúban vereséget szenvedő és amúgy is bosszúvágytól égő bolgárokat, akiknek oda lehetett ígérni a szerbiai területeket. Magyarországnak azért is volt különösen fontos a bolgár szövetség, mert a bolgárokkal délről sakkban lehetett tartani a fogát Erdélyre fenő keleti szomszédunkat, Romániát. Bulgária végül valóban a központi hatalmak oldalán lépett be a világháborúba, Romániát azonban nem tartotta vissza a fenyegetés: 1916 augusztusában az antanthatalmakhoz csatlakozott és Erdély megtámadásával a világháború addigi történetének legnagyobb magyarországi pánikját okozta. A románok erdélyi betörése azért volt kulcspillanat, mert Tisza ezzel vesztette el a háborús vis maior miatt átmenetileg mellé álló ellenzék támogatását, és 1916 végétől elszaporodtak a Tisza-ellenes kirohanások a parlamentben. De Tisza István rendíthetetlennek igyekezett mutatni magát: ha már a magasabb erők, a katolikus uralkodó vagy maga a református „Végzet” – a predestináció fátuma – úgy rendelte, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia – és benne Magyarország – háborúba kezdjen, akkor azt végig kell csinálni és nem szabad gyengeséget mutatni – hitte.
Erre jó példa Tiszának A háború hatása a nemzeti jellemre címmel 1914. december 22-én tartott hadi beszéde. A villámháborús siker elmaradása, az őszi kudarcok tudatosították benne, hogy a központi hatalmak nem tudnak döntő győzelmet aratni, hogy a háború hosszas elhúzódásával kell számolni, és hogy, miként kifejtette, a nemzet erkölcsi értékét az adja majd meg, hogy miként viseli a „reá kényszerített” háború terheit. Tisza ugyanis a világháború felelősségét teljes mértékben a Monarchia ellen törő Szerbiára és a „Balkán Piemontját” támogató és buzdító antanthatalmakra hárította.
„Reánk kényszerítették a háborút. Lehet-e egy reánk kényszerített háborút el nem fogadni? Amennyire áll az, hogy a legnagyobb bűn a földön egy háborúnak szükség nélkül való provokálása, annyira áll az is, hogy hitvány, silány, megvetésre méltó, az életre nem érdemes az a nemzet, a melyik kitér a reá kényszerített háború elől. Elibünk van állítva a maga egész borzalmas valóságában az a kérdés, ismerünk-e az egyénnél nagyobb élő lényt ezen a világon, ismerünk-e az önzésnél nemesebb indulatot, és e nagyobb lénynek a hazának, a nemzetnek fogalma, csak üres teoretikus fogalom-e, szappanbuboréka-e az emberi elmének vagy gyönyörűséges élő valóság, fenséges erkölcsi hatalom, a mely megragadja az emberi lelket, az emberi lény minden nemesebb ösztönét, a mely irányítja, magával viszi minden alacsonyabb indulat felett.
Ez a kérdés áll a nemzet minden tagja előtt és az a válasz, amit erre a kérdésre nem szavakban, hanem cselekedetekben adni fogunk, az a válasz adja meg a nemzet erkölcsi értékének fő összegét, azt az összeget, a mely egyedüli, de biztos alapfeltétele a sikernek.”
Tisza maga méltó volt a rá kiszabott feladatra: a világháborút viselő ország 1914 és 1917 közötti vezetése– a német példával ellentétben az Osztrák-Magyar Monarchiában ugyanis sose vették át a hatalmat a tábornokok a császártól és királytól és a politikusoktól – jelentette politikai pályájának zenitjét, valóban emberfeletti teljesítményt nyújtott, példátlan munkabírással. „Tiszát a világháború kihívásai emelték ki a kor meddő közjogi csatározásaiból” – húzta alá Szarka László. És így lett Tisza István emblematikus sűrítéssel vagy a kitartás, vagy az erőszak szimbólumává, egy gondoskodó vagy fenyegető óriássá.
De ekkor se tudott kilépni saját kereteiből: ugyan beszédeiben és a Hadsegélyező Hivatal rendezvényein előszeretettel tetszelgett a nemzet minden tagjával – kivéve a háborús erőfeszítést akadályozó „parazitákkal” – együtt érző, „szolidáris, irgalmas és segítőkész” miniszterelnök szerepében, de haláláig ellenezte a frontkatonák választójoghoz juttatását.
Felhasznált irodalom:
Ifj. Bertényi Iván: A gyűlölt Tisza István = Kommentár, 2011/5. 9–29.
Tisza István, két korszak határán. Szerk.: ifj. Bertényi Iván. Budapest, 2016.
Tisza István: A háború hatása a nemzeti jellemre. Tisza István grófnak 1914. december 22-én tartott beszéde. Hadi beszédek 4. Budapest, 1915.
Készítette: Csunderlik Péter
