Markovits Rodion portréja

Krasznojarszki tudósító – Markovits Rodion riportregényéről

Habent sua fata libelli” (azaz minden könyvnek megvan a maga sorsa) – állította Fenyő Miksa a Nyugat folyóiratban, Markovits könyvéről szóló kritikájában. A Szibériai garnizon minden tekintetben teljesítette küldetését: korának egyik legnépszerűbb hadifogoly-memoárjaként ismertté tette szerzőjét, utóbb része lett az első világháborús irodalmi kánonnak és ma újból népszerű.

Az oroszországi hadifogság kérdése a háború befejezését követően még hosszú éveken át napi szinten foglalkoztatta a hazai közvéleményt. A kint rekedt százezrek hazahozatala sem anyagi, sem politikai szempontból nem volt egyszerű: a magyar kormány nem tudta (és talán nem is akarta) finanszírozni a polgárháborús eseményeket közvetlen közelről figyelő és abban sok esetben aktívan résztvevő honfitársainak hazaszállítását, ráadásul nem volt közvetlen diplomáciai kapcsolat a magyar állam és a Szovjetunió között, ami tovább nehezítette az egyébként sem egyszerű helyzetet. Ezt már csak tetézte az óriási földrajzi távolság, valamint hiányoztak azok az információk is, amelyekre támaszkodva pontosan meg lehetett volna határozni: hányan várakoznak még Szibériában arra, hogy újból meglássák Magyarországot? A hazaszállítás ügye az 1920-as évek elején is aktuális volt, sőt, még 1924-ben és 1925-ben is érkeztek haza kisebb létszámú hadifogoly-csoportok. Ebben a légkörben nem csoda, hogy Markovits 1928-ban megjelent kollektív riportregénye elsöprő sikert aratott.

A kolozsvári pályaudvar az 1900-as évek elején
A kolozsvári pályaudvar az 1900-as évek elején

 
Az erdélyi író (született Markovits Jakab, 1884–1948) Marosvásárhelyen és Budapesten tanult jogot, mielőtt katonaként bevonult volna. Az orosz frontra került, ahol 1915-ben hadifogságba esett, és csak 1922-ben tért haza Erdélybe. Szatmáron ügyvédként praktizált, 1926-tól a kolozsvári Keleti Újság munkatársa, 1927-től a szatmári Szamos szerkesztője. Könyve alapjául részben saját élményanyaga szolgált, részben pedig egykori fogolytársainak több száz levele, melyeket a Keleti Újságban közzétett felhívására válaszként kapott. A regény sikeréhez azonban még kellett valaki: báró Hatvany Lajos. A Szibériai garnizon először a Keleti Újságban jelent meg folytatásokban, majd Markovits saját költségén nyomtatásban is megjelentette Kolozsvárott. Ebből küldött egy példányt Hatvanynak, aki dicsérőleg nyilatkozott a könyvről és rávette az írót: jöjjön a fővárosba. Budapesten végül a Genius kiadó vállalta, hogy megjelenteti a könyvet. Az első kiadás pillanatok alatt elfogyott – köszönhetően Fenyő Miksa és Halász Gyula meleg hangú kritikáinak is. Halász írásában kiemelte, hogy „kiadóink és szerkesztőink oly sikeresen védekeznek a háborús írások ellen, hogy ma, a béke kitörésének tizenkettedik évében alig van könyv, amiből megtudhatnánk valamit arról, mi történt velünk a háborúban” – azaz a Garnizon egyben a piaci rést is kitöltötte. A könyv hihetetlenül népszerű lett, tizennégy nyelvre fordították le, az angol Daily Mail napilap folytatásokban közölte, a kiadott példányszám végül milliós nagyságrendeket ért el. A német fordítást maga Hatvany készítette el, akinek a szerzőhöz írt méltató leveleiből néhányat a Magyar Hírlap is közölt 1929-ben. A „reklámra nem szoruló Szibériai garnizon” írója, aki a „pesti boulevard nyelvét ízlésesen és diszkrétül használja s ebben a játszi formában mondja el könnyedén a legszívhezszólóbban emberit, a legkomolyabbat és legnagyobbat” egyre-másra adta az interjúkat a fővárosi lapoknak. Ezekből kiderült, hogy szülei ötödik (és egyben első fiú-) gyermekeként született Markovits már apró kora óta dédelgetett írói álmokat, első regényötletei Szibériában születtek, de ezekből egyetlen sort sem vetett papírra. Végül lapszerkesztőként kapta meg a lehetőséget, hogy folytatásos regényt írjon, ebből lett aztán a nagy siker, amit soha többé nem sikerült megismételnie. A szintén az orosz hadifogságról szóló, a Szibériai garnizon történetét voltaképpen folytató Aranyvonat, ami az 1918 és 1921 közötti időszakot dolgozta fel, már korántsem vált ennyire népszerűvé.

Végül Markovits sem tudott mit kezdeni a váratlan hírnévvel, így születésének nyolcvanadik évfordulóján a Korunk visszaemlékezésében Szekernyés János már olyan íróként említi, akit „egyetlen élmény ütött művésszé”. Az 1960-as években nem is írói vénája, hanem a regényeiben jelen lévő információk, a fogolytáborok mindennapjainak rekonstruáláshoz szolgáló adalékok miatt „érdekes”. Ízekre szedik könyveit, hol a fogolyszínházak, hol a tábori újságok történetét kutatják benne, ő maga kiesik az irodalmi kánonból. 2009-ben a Kráter kiadó jelentette meg újra a Szibériai garnizont és az Aranyvonatot az Arany rög könyvtár sorozatában, több elfeledett szerző elfeledett művével együtt – ezt tekinthetjük akár irodalmi rehabilitációnak is.

 
Felhasznált irodalom:
Új név az irodalomban = Magyar Hírlap, 1928. április 8.
Hogyan ment el az ismeretlen Markovics Rodion egy kis ugocsai faluból és hogy jutott el a Szibériai Garnizonig, amely egyszerre híres íróvá tette? = Esti Kurír, 1928. december 5.
Fenyő Miksa: Szibériai garnizon. Markovits Rodion riportregénye = Nyugat, 1928/19.
Halász Gyula: Szibériai garnizon. Markovits Rodion regényének új kiadása – Genius = Nyugat, 1929/3.
Akit a közönség fedezett fel = Magyar Hírlap, 1929. február 2.
Markovits Rodion hagyatékából = Korunk, 1968. augusztus
Hammerstein Judit: Hadifogoly-memoárok az első világháború után = Új Egyenlítő, 2014. november–december

 
Készítette: Kaba Eszter