Kezdettől fogva nyilvánvaló volt a háborús résztvevők számára, hogy még a vágyott, rövid lefutású összecsapás sem finanszírozható a költségvetés folyó bevételeiből és kiadásaiból. A hadsereg igénye, a megugró szociális kiadások, a munkaerő és kereslet hiánya miatt nehéz helyzetbe került cégek,
az elővigyázatosságból és szükségből bevezettet  adósságmoratórium, a tőzsde működésének felfüggesztése tükrében arra biztos nem számíthatott senki, hogy az állami bevételek képesek lesznek lépést tartani a kiadásokkal.

Amíg azonban fennállt a viszonylag gyors győzelem reménye, addig hinni lehetett abban is, hogy az állami pénzügyek kreatív megoldásokkal, különböző financiális manőverekkel, nagyszabású váltó-, majd kötelezvény-kibocsátással, egyedileg letárgyalt hitelekkel menedzselhetőek lesznek, még úgy is, hogy a Monarchia a külföldi pénzpiacok közül immár csak Németországra számíthatott. Viszont rendelkezésre állt az Osztrák-Magyar Bank és annak érctartaléka (ez a háború előtt még a forgalomban lévő bankjegyek értéknek több mint háromnegyedét fedezte, tehát lehetőség volt egy részének felszabadítására), valamint az állami tartalékok, ezeket egészíthették ki az egyedi, általában rövid lejáratú hitelek.

A háború költségei azonban hamar soha nem képzelt magasságba emelkedtek, a császári és királyi hadsereg meglehetős monotóniával terjesztette be egy-egy hónapban jóval több mint 1 milliárd koronás finanszírozási igényét, úgy, hogy az utolsó békeév, 1913 zárszámadása szerint Ciszlajtánia és Magyarország költségvetése 2,3 milliárd korona bevételre tett szert. Az első tíz hónapban a Monarchia két állama 10,5 milliárd koronával többet költött, mint a bevételei voltak. Ezt az összeget biztosan ki is kellett fizetni, hiszen a haditermelés láncolatát nem lehetett megszakítani. Különösen azután, hogy a hadsereg egymillió fegyvert, ágyúinak egynegyedét veszítette el, amit a százezerszámra megsemmisült vagy ellenséges kezekbe került egyéb hadifelszereléssel együtt sürgősen pótolni kellett.
Az adósság halmozódása kifejezetten riasztó lehetett, különösen annak tükrében, hogy az egyedi hitelek visszafizetésének rövid határidejét illetően egyre inkább világos volt, hogy még bőven háborús időszakra esik majd. De 1915 kora nyarára már ennél közvetlenebb problémák is felléptek, a magyar pénzügyminiszter, Teleszky János június elején úgy vélte, hogy július közepén a költségvetés gyakorlatilag fizetésképtelen lehet. Teleszky ennek a sürgető problémának a megoldására még csak egyedi megoldást szorgalmazott, nevezetesen azt, hogy a nagyobb megtakarítással és magasabb hitelintézeti tőkeállománnyal rendelkező Ciszlajtániában vegyen fel hitelt a magyar kormány, ami ellenkezett a dualizmus szokásaival. Hosszabb távon pedig abban reménykedett, hogy a hadsereg majd takarékosabbra fogja a hadviselést.

Pénzügyi szempontból persze ez nem jelentett megoldást, a hadsereg továbbra is érzelemmentesen jelentette be egyre növekvő igényeit. A háború finanszírozását végül a már említett, továbbra is jelentős mértékű egyedi hitelezés mellett a hadikölcsönök rendszeres kibocsátása alapozta meg. Bár 1915 júniusában Teleszky még úgy vélte, hogy a májusban megkezdett második hadikölcsön annyira kiapasztja a megtakarításokat, hogy hosszabb ideig szóba sem kerülhet újabb akció, már októberben megjelentek a harmadik hadikölcsön felhívásai. 1918 végére a Monarchia két felében összesen 53,7 milliárd korona értékben bocsátottak ki hadikölcsönkötvényt, igaz, ez az utolsó években már igen csak galoppozó infláció miatt összesen alig 14 milliárd 1914-es értékű koronát jelentett. Ezzel együtt a hadi- és egyéb kölcsönök végül összesen a háborús kiadások háromötödét fedezték, 1918-ban pedig már négyötödét.

A hadikölcsön azonban nem csupán egyszerű pénzügyi akció volt, ami alkalmat adott rá, hogy az emberek és cégek három-négy percentes megtakarításaikat öt és fél, majd később 6,25%-os megtakarításra váltsák. A kedvező kamat persze nem volt lényegtelen, az első kibocsátások során olyan sokan vették fel bankbetétjeiket, hogy a magyar kormány kénytelen volt számos pénzintézetnél betétet elhelyezni azért, hogy azok ki tudják fizetni a betéteseiket. De a lelkesedés legalább ilyen fontos volt azért, hogy megmutassa a társadalom elszántságát. A kölcsönöket hatalmas propaganda vezette be, a lapok hosszasan cikkeztek hazafias kötelezettségről, rendre felsorolták, hogy a városok, arisztokraták, ismert vállalkozók, politikusok közül ki és milyen összeget jegyzett. A hadikölcsön elképesztően könnyen hozzáférhető volt, postától a lövészárkokig eljutó ügynökökig mindenhol jegyezhették az érdeklődők, akiket sokszor személyesen is bombáztak a jegyzésre felszólító levelekkel. A kezdeti lelkesedés azonban, érthető módon alábbhagyott. Az egyre gyorsuló áremelkedés mellett már nem az amúgy is évtizedes lejáratú hadikölcsön (az 1918. júniusi utolsó jegyzés lejárata 1958-ban lett volna) volt a legésszerűbb pénzfelhasználás, hanem a megélhetési cikkek beszerzése. Az utolsó jegyzések idejére az intézményi befektetők aránya 60%-ra nőtt, pedig ekkor már minden eszközzel ösztönözték a hadikölcsön jegyzését. Előfordult például, hogy köztisztviselők például fizetéselőleget kaptak 5%-os kamatra, amit aztán hadikölcsönbe kellett fektetniük.

Az intézményi befektetők közt szép számmal voltak bankok, települési önkormányzatok, utóbbiakat az ötödik kölcsöntől kezdve már kötelezték a jegyzésre, de az utolsó önkéntes jegyzésből például Szabadka 4 millió, Linz és Karlovy Vary 2,5-2,5 millió koronával részesült. Ugyanakkor legalább ilyen fontosak voltak a jegyzés sikere érdekében az egyéb cégek is, amelyek közül nem kevés fontos hadiszállító volt, akik ilyen módon az üzleti bevételüket forgatták vissza hadikölcsönbe, amit a hadsereg ismét termékeik felvásárlására fordított. Az 1915 júniusában alakult Haditermény Rt. esetében ez ráadásul azt jelentette, hogy a cég felét birtokló magyar kormány saját magának hitelezett a saját nyereségéből.

A hadikölcsönök az erőforrások mobilizálásának meglehetősen sikeres formáját jelentették, és – szemben a pénznyomtatással – inflációs hatásuk is mérsékelt volt. Visszafizetésük azonban számszakilag kezdettől fogva meglehetősen gyenge lábakon állt. Az esetleges hadikárpótlás elképzelhető összege sem igen fedezte az állam kötelezettségeit, így a hadikölcsön valóban a társadalom végsőkig megfeszített háborús erőfeszítését testesítette volna meg, még győzelem vagy tárgyalásos béke esetén is. A vereség és a Monarchia széthullása azonban azt is jelentette, hogy immár senki nem állt jót a hatalmas összegért, amit aztán a hiperinfláció szépen el is értéktelenített. S bár a lapok sokat cikkeztek az arisztokrácia hazafias felelősségvállalásáról, lelkes hadikölcsönjegyzéséről, a valóságban a nagybirtokosok sokkal kisebb része fektette a pénzét hadikölcsönbe, mint azt a propaganda sugallta. Akár tudatosan ódzkodtak a kockázattól, akár véletlenül alakult így, a végén az alsó középosztály sokkal többet veszített, mint az elit, ami a háború végi társadalmi megrázkódtatásokban is szerepet játszott, csakúgy, mint a politikai radikalizálódásában.

Felhasznált irodalom:

A világháború pénzügyi ellátása = Pesti Napló, 1915. február 19.
Nemzeti kölcsön = Pesti Napló, 1915. november 6., november 7., november 9., november 10., november 11., november 12.
Az 1915. június 5-i minisztertanács jegyzőkönyve = Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, K27.
Manfried Rauchensteiner: Der erste Weltkrieg und das Ende der Habsurgermonarchie. Wien–Köln–Weimar, 2013. 577–601.

Készítette: Egry Gábor