A verduni „vérszivattyú”, „húsdaráló” vagy „mészárszék”: a totálissá váló háború egyik legértelmetlenebb csatájának jelzői. A korabeli megítélés természetesen más volt, legalábbis a német támadás megindulásakor még mindenképpen, ahogy azt a Népszava – már címében is reménykedő – vezércikkével illusztráljuk. A verduni offenzíva célja eleve a franciák kivéreztetése volt: a német vezérkari főnök, Falkenhayn a „felőrlő” hadviseléssel tervezte térde kényszeríteni Franciaországot. Ebből a kölcsönös pusztítást sikerült megvalósítani: a közel 10 hónapig (1916. február 21-től december 16-ig) tartó harcokban a németek vesztesége 337 ezer fő volt (143 ezer halottal), míg a franciáké 377 ezer (162 ezer halottal). Ehhez képest az 1916-os év végére a frontvonal nagyjából oda került vissza, ahol az év elején, a támadás előtt volt. A verduni borzalmat mai napig őrzi a csata helyszíne, amely száz év után is lakatlan, sőt tiltott övezet („vörös zóna”), mert nem sikerült megtisztítani a hadianyagoktól (lőszer, bomba, mérgesgáz-lövedék stb.), a föld és a vizek erősen szennyezettek.
Az utólagos tudás birtokában könnyű tehát egyszerűen propagandaként, háborús lelkesítésként olvasni a Népszava vezércikkét, amely pár nappal a német támadás megindulása után, az első sikerek fényében értékelte az esemény jelentőségét. A lap szerint ugyanis a németek nagy katonai fölénye az orosz és balkáni harcterek sikerei után most már a döntő fontosságú nyugati fronton is bebizonyosodott, azaz az antanthatalmak „a szárazföldi háborút elveszítették. Le vannak győzve – még ha egyelőre úgy viselkednek is, mintha ezt nem tudnák.” Amikor pedig ez tudatosul majd az antant vezetőiben, akkor belátják, hogy „itt az ideje a véres munka befejezésének”, és megvalósulhat a tárgyalásos béke „káprázatos lehetősége”. És „ezért örvend mindenki, még az is, akinek lelke egyébként lázadozna arra a gondolatra, hogy emberek halálán örüljön, ezért örvend mindenki a németek győzelmeinek” – összegzett a Népszava.
Magában a vezércikkben azonban egy másik, vészterhes forgatókönyv is szerepelt: mi van, ha az antanthatalmak mégsem látják be a „nyilvánvaló” vereségüket? „Akkor Európa ebbe a háborúba végleg bele fog pusztulni, vadon lesz, amelyben megszűnik a kultúra és a munka, pusztaság, amelyben csak gyermekek, nők, aggastyánok és nyomorékok tengődnek majd.” Ha nem is ilyen apokaliptikus mértékben, de inkább az utóbbi verzió valósult meg, miután Verdun végül mégsem igazolta a „nyilvánvaló” német katonai fölényt, Franciaország sem omlott össze, és a háború folytatódott még sok hónapon és emberéleten át.

Felhasznált irodalom:
Hátha végre? … = Népszava, 1916. február 26.
Bihari Péter: 1914. A nagy háború száz éve. Budapest, 2014. 284–290.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1916. február 26.
Hátha végre? …

A világ most lélegzetvisszafojtva lesi a nyugati harctérről érkező híreket. Asquith angol miniszterelnök, talán ugyanabban az órában jelentette ki, hogy Anglia nem köt addig békét, amíg a porosz militarizmust meg nem semmisíti, amikor a németek a látszólag oly hosszú idő óta mozdulatlan és kihalt nyugati arcvonalon benyomták a francia arcvonalat és tízezer franciát ejtettek foglyul Verdun körül. A mostani világháborúban 10000 fogoly igazán nem sokat számít. Voltak szakaszai a háborúnak, ahol az oroszok több százezer foglyot veszítettek és döntő jelentősége még sem volt ennek a sikernek. De a nyugati front mégis más valami, mint a többi: ott művelődésben, életszínvonalban, katonai derékségben egyenlően fejlett népek katonái és vezetői állanak egymással szemben. Ott a szembenálló hadseregeket egyaránt erős nemzeti szenvedély és politikai öntudat tölti el, ami a legbiztosabb gátja annak, hogy kényszerítő ok nélkül megadják magukat. A nyugati fronton a tömegdezertálás és -megadás alig fordul elő és ott 10000 fogoly sokkal többet jelenthet, mint százezer vagy annál is több másutt.
Nem is a foglyok száma az, ami miatt fölfigyel mindenki a nyugati harctérről jövő hírekre. Sokkal nagyobb lehetőségek és izgalmak szele csap ki ezekből a hírekből: hátha bekövetkezőben van az az esemény, amelyről sokan azt hiszik mostanság, hogy döntő fordulattal közel viszi a háborút a végéhez. Az orosz és balkáni harctereken oly események történtek, amelyek után be kellett volna fejeződnie a háborúnak, ha nem tartaná az orosz és balkáni harctereken küzdő antantcsapatokban a lelket az a hit, hogy a nyugati harctéren olyan események készülődnek, amelyek a közép-európai hatalmak eddigi sikereit meg fogják semmisíteni. A nyugati harctéren hónapok óta nem voltak nagyobb szabású hadműveletek. A német csapatok keleten és délen végezték véres munkájukat. A franciák és angolok pihentek, szervezkedtek, készülődtek, erősítették magukat s állásaikat, és mint most egy esztendeje, ezúttal is tele van a világ a véres tavasz jöttén a nagy offenzívák hírével, amelyeknek az a föladatuk, hogy a németeket kiűzzék Franciaországból, Belgiumból és legalább bevezessék azt a nem éppen könnyűnek ígérkező munkát, amelyet annak kell elvégeznie, aki a porosz militarizmust meg akarja semmisíteni. Még senki sem tudja, vajon mik történtek és történnek Verdun körül? Vajon az eddigi jelentések már befejezett és nyugvópontra jutott hadművelet történetéről szólanak-e, avagy pedig valamilyen most gomolygó és bontakozó véres tusáknak, amelyek ott vagy egyebütt készülődnek, az előhírnökei-e? De ha igaz a stratégiának az a közkeletű tétele, hogy a sikernek jelentékeny része már azé, aki a kezdeményezés előnyeivel rendelkezik, aki cselekedvén, pusztán cselekvésével kényszeríteni tudja ellenséget arra, hogy ne a saját tervei, hanem az ellenség cselekedetei szerint járjon el: akkor kétségtelen, hogy mostani föllépésükkel a németek megszerezték a maguk számára a kezdeményezés előnyeit. A francia hivatalos jelentések arról szólanak, hogy a németek negyven kilométer széles arcvonalon támadnak. A foglyoknak a nyugati harctérhez képest rendkívüli nagy száma, a számos elfoglalt és fontos fekvésű helység arra vall, hogy a németek nem kis fába vágták a fejszéjüket és hogy a franciáknak hónapokon keresztül kiépített, elsőrangú emberekkel és kitűnő anyagi, technikai eszközökkel védett állásai nem bevehetetlenek! Mindez aligha alkalmas arra, hogy reményeket erősítsen azokban, akik a tavaszi offenzíváktól a németeknek francia földről való kiűzését és a porosz militarizmus összetörését várják. Ami most történik és történni készül, egyéb dolgokhoz sokkal jobban hasonlít, mint a németek kiveréséhez és a porosz militarizmus megtöréséhez! Legalább is furcsa illusztráció Asquith beszédéhez a német hivatalos jelentés!
Bármily keserves lesz is: az események nyelvét meg kell értenie az antant-államok vezető politikusainak is már egyszer! A németek katonai fölénye oly nagy és azt a háború oly kétségtelenül kiderítette, hogy ezen a háborúnak újabb fordulata már aligha változtathat. Ha az angolok valóban addig akarják a háborút folytatni, amíg a németeket fegyveres erővel legyőzik, amíg őket kiűzik a megszállott területekről: akkor Európa ebbe a háborúba végleg bele fog pusztulni, vadon lesz, amelyben megszűnik a kultúra és a munka; pusztaság, amelyben csak gyermekek, nők, aggastyánok és nyomorékok tengődnek majd. De amilyen fontos, állampolitikai és nemzeti szempontból életbevágó érdeke Angolországnak és Franciaországnak, hogy megszállott területei szabadokká legyenek, hogy Belgium ne annektáltassék: épp oly kevéssé érdekük az, hogy ezeket a területeket fegyveres erő vegye ki a németek kezéből. Erre alig van ma már kilátás és ha – minden józan számítás ellenére – ez mégis valóra válhatnék: ebbe a küzdelembe nemcsak a német, de az angol és francia nép is belepusztulna. Mert az kétségtelen: a német hadvezetés fölénye a támadó hadviselésbon is kiderült és aligha túloz az, aki a védekezésben szinte legyőzhetetlennek ítéli.
Ezért érthetetlen és gonosz politika még az antant-államok szempontjából is az, amit Asquith indulatos szavakkal hirdetett akkor, amikor Verdun alatt megszólaltak a német ágyúk, s ezért képviselték az angol és francia nép, de azon fölül az egész világ minden emberének érdekeit azok az angol képviselők, akik a fegyveres és véres útról a tárgyalások útjára akarják téríteni az angol kormányt és vele az antant-államok vezetőit, akiknek az angol kormány a főnöke és karmestere. Ha a szárazföldi háború állását és valószínű esélyeit végignézi az ember, ha semmi elfogultság vagy pártosság az antant-államok ellen nincs is benne: azt kell mondania, a szárazföldi háborút elveszítették. Le vannak győzve – még ha egyelőre úgy viselkednek is, mintha ezt nem tudnák. A béke pillanata akkor következik majd el, ha nemcsak mi, hanem ők is megtudják ezt. Amíg csak messze keleten és délkeleten bontakozott ki a németek győzelme: addig ezt nem lehetett tudomásul venni. De Verdun és Belfort vidéke, a Maas-mente a franciák számára tele van tragikus emlékekkel: az 1870–71-i nagy tragédia játszódott itt le! Meg azonkívül a Maas – az egészen másfajta folyó, mint a Dnyeszter, a Bug vagy a Morava…

Mindez a gondolat, mindez a sok káprázatos lehetőség, az a lehetőség, hátha belátják új debacle, új összeomlás előtt, hogy itt az ideje a véres munka befejezésének – mindez a sok és alig elgondolható káprázat játszik az ember lelkével, ha a német jelentést olvassa. A nagy, minden lélek mélyén lakó „Hátha végre?” gondolat megindul a távoli reménység érintésére… S ezért örvend mindenki, még az is, akinek lelke egyébként lázadozna arra a gondolatra, hogy emberek halálán örüljön, ezért örvend mindenki a németek győzelmeinek…