Emlékkancsó Ferenc József és II. Vilmos arcképével (Fotó: Prosinger Lívia)

Háborús propagandatárgyat tessék!

1914 augusztusát a háborús lelkesedés jellemezte – hogy a propaganda hatására-e vagy sem, mindenki döntse el maga. A katonák mindenesetre „Éljen a király!” feliratú vagonokban indultak a frontra, talpig virágban, amit a szintén lelkes, őket búcsúztató hölgyközönségtől kaptak. A virág elhervadt, az egyéni lelkesedés megkopott, de a háborús propaganda töretlenül igyekezett azt legalább intézményesített szinten életben tartani. A propaganda több fronton is „támadott”: az újságok hasábjain, színházakban, előadóesteken és jóval kevésbé szofisztikált módon is – tárgyak formájában.

A „tárgy formájú propaganda” már a háború első hónapjaiban belopakodott a háztartásokba. Ekkor indult ugyanis Auguszta főhercegnő védnöksége alatt az „Aranyat vasért” mozgalom, melynek lényege, hogy minden ékszert vagy egyéb nemesfémből készült (és azonnal pénzzé tehető) tárgyat felajánlottak a háborús erőfeszítések támogatására, aminek ellentételéül az adományozó egy, méretben megfelelő vasgyűrűt kapott. A gyűrűn egy dátum állt: 1914. Az Auguszta-gyűrű azonban hosszú távon nem volt viselésre alkalmas, hiszen a vas hamar rozsdásodik, ami akár sérüléshez is vezethetett. Az ékszerészek jóformán azonnal reagáltak a problémára, arannyal vagy ezüsttel bélelték ki és tették napi viseletre alkalmassá ezeket a gyűrűket, így a széles nagyközönség is megbizonyosodhatott arról, ki az igazán jótékony.

A „vasgyűrű” mozgalom egy jótékonysági alap felhívása nyomán jött létre, de nem ez volt az egyetlen szervezet, amely propagandatárgyak árusításával kívánta ellensúlyozni a háborús kiadásokat.

Állami kezdeményezés is született a propagandatárgyak készítésére és a kormányzat biztos volt azok eladhatóságában, abból a feltételezésből kiindulva, miszerint „bizonyosra vehető, hogy a lelkes magyar közönség készséggel fog hozzájárulni annak az alapnak a gyarapításához, amelyet a magyar honvédelmi minisztérium hadsegélyző hivatala a harctéren elesett, illetőleg a kapott sebek, vagy a hadi fáradalmak miatt elhunyt katonák özvegyei és árvái javára gyűjt egybe.”  Azaz a társadalom gazdasági erejére támaszkodtak, mikor a hadsegélyezés örve alatt háborús emléktárgyakat gyártattak le – tonnaszámra. A befolyt összegek jelentős része valóban jótékony célra ment, a hadiárvákat és -özvegyeket támogatták belőle, ugyanakkor a porcelán-, üveg- és kerámiatárgyak készítőinek komoly haszna származott mindebből. Az állam mindvégig támogatta a gyártókat, a hadsegélyező hivatal a Belügyi Közlönyben 1914 őszén megjelent belügyminisztériumi körrendelet szerint hivatali jelvényeket, legyezőket, levelezőlapokat és egyéb háborús emléktárgyakat hozott forgalomba, melyeknek jegyzékeit meg is küldte a törvényhatóságoknak – népszerűsítés végett.

1914-ben és még 1915–1916-ban is nagy keletje volt ezeknek az emléktárgyaknak, hiszen ekkor még bíztak abban, ahogy a vasgyűrűt illetően a Budapesti Hírlap fogalmazott: „Ez a gyűrű jobb időkben drága emléktárgya lesz mindenkinek a nagy napokra, melynek zivatarában Magyarország oly bámulatra méltó nagysággal szállt síkra nemzeti becsületéért.” Azaz a háború végkimenetele pozitív lesz, és a lakásokban lévő emléktárgyak – legyen azok az uralkodó képével díszített kerámiakancsó vagy egy hadimozsár – a dicsőséges háború mementójaként díszítik majd tulajdonosuk otthonát.

Emlékkancsó, sarródi tájház (Fotó: Kaba Eszter)

 
Az esztétikai kivitelezést épp ezért rendkívül komolyan is vették. Az Országos Magyar Iparművészeti Társulat választmánya 1915. szeptember 17-i ülésén újból meghirdette a hadi emléklap készítését célzó pályázatát, mivel az előző pályázati kiírásra beérkezett 47 pályaműből a zsűri egyet sem talált sokszorosításra méltónak. Sőt, egy újabb pályázat kiírásáról is határozott, „háborúra vonatkozó, művészi emléktárgy” tervét várta a hazai iparművészektől. A pályázati feltételek között szerepelt, hogy a kész tárgy alkalmas legyen tömeggyártásra, viszonylag olcsó (5-60 korona közötti) előállítási áron.

Valószínű, hogy ennek (és más hasonló) pályázatnak az eredményeképpen születtek meg azok a háborús porcelánok és kerámiák, melyekkel időnként még a mai háztartásokban is találkozhatunk. Ezek díszítésük alapján többféle típusba sorolhatók: akadtak köztük uralkodói arcképeket ábrázolók (Ferenc József, majd IV. Károly, illetve II. Vilmos), a szövetséges erők közti fegyverbarátságot bemutatók (egy osztrák-magyar és egy német katona áll kézen fogva), vagy a harci cselekményeket, illetve a haditechnikát („Kövér Berta”, azaz a német ágyú) megjelenítők. A kézi festés ekkor már háttérbe szorult, helyét átvette a tömeggyártásra alkalmas matricás vagy sablonnal készíthető minta, az edények szélén pedig megjelent az olcsó aranyozás – azaz egyértelműen dísztárgyaknak és nem használati tárgyaknak készültek ezek a tányérok, poharak, kupák.

Mikor 1915 őszén a rézedények is „háborúba mentek”, az őket helyettesítő vasedények, például a mozsarak is kaptak háborús feliratot, annak ellenére, hogy ezeket mindennapos használatra szánták.

A háborús emléktárgyak piaca azonban csak 1916-ig ívelt felfelé: 1917-re jelentősen csökkent az érdeklődés, 1918-ban pedig sok kerámiagyár már nem is kezdett új háborús termék gyártásába, visszatértek a civil termékek gyártásához – legalábbis éves katalógusaik szerint.

 
Felhasznált irodalom:
Vasgyűrű = Budapesti Hírlap, 1914. augusztus 11.
9491/1914. B.M. eln. sz. körrendelet. A honvédelmi minisztérium hadsegélyző hivatala által jótékony célra forgalomba hozott jelvényeknek, egyéb emléktárgyaknak és levelezőlapoknak terjesztése = Belügyi Közlöny, 1914. december 6.
Magyar Iparművészet, 1915.
Závodi Szilvia: A hétköznapi propaganda eszközeinek megjelenése a háztartásokban. = Jel-Kép. 2016/1.
Závodi Szilvia: Hazafias kerámiák a háborús propaganda szolgálatában. In: Háborús hétköznapok. Budapest, 2016. 175–190.

 
Készítette: Kaba Eszter