„Mögöttem felkötött kezű sebesült közkatona ült” – kezdte tudósítását a Pesti Napló szerzője a Varsótól az Adriáig című darab 1914. szeptember 15-i ősbemutatójáról.

„A bal keze volt vastagon bepólyázva, arcán átütött a nehéz napok nyoma, a fáradtság barázdái, és tágra nyílt szemével mereven nézett a színpadra. Alig néhány napja még ott küzdött északon az orosz ellen és srapnel hullása, golyók süvítése közben aligha gondolt arra, hogy színház is van a világon, és hogy ő nemsokára kényelmes karosszékben fog ülni és egy színházi előadáson fog szórakozni. Felgördült a függöny, megindult a játék és a sebesült katona, aki az imént milliók harcában vett részt, most könnyektől homályos szemmel meredt a színpadra, ahol a nagy küzdelem apoteózisát, a maga tetteinek dicsőítését látta” – folytatódik a cikk. „Talán csak most tudta meg, hogy amikor ott fönn, az északi csatatereken küzdött, egy elnyomott nép imádkozott érte, rabláncra fűzött emberek reménykedő sóhajtása szállott feléje – Lengyelország várta, hogy fölszabadítsák az orosz iga alól” – fejeződik be a gondolati ív, amely a háború első hónapjaiban előadott propagandisztikus célú darabok mindegyikéről elmondható lett volna.

A propaganda azonban csak egyetlen szelete volt a háborús színház nagy problémájának. A bejáratott, jelentős közönséggel rendelkező színházaknak már az első napokban szembesülniük kellett azzal, hogy művészeik nagy részét utolérte a katonai behívó, ráadásul az állami színházak közül többet még ideiglenesen be is zártak. A következő évad oly sok gonddal megtervezett repertoárja ellehetetlenült, és a háborús lelkesedés, lelkesítés igénye és vágya mintha nem igazán kedvezett volna a klasszikusoknak. A háború a színházra nézve is gyökeres változásokat sejtetett.

Az új helyzetben a gyorsan elkészíthető, tömegekhez szóló, egyszerű jellemekkel operáló színdarabtípusok szerepe nőtt meg. A népszínmű és a népszínmű alapjain építkező, olykor csak lazán egybefűzött képekből álló művek már az augusztus végi, szeptember eleji nyitásra elkészültek. A rendezők és dramaturgok nem féltek a klasszikusok „adaptálástól” sem – így került a Peleskei nótáriusba egy szín kozákokkal. Megjelent a háborús revü is. A Népopera (a későbbi Erkel Színház) Vörös ördögök című revüjének (a színlap szerint énekes játék a jelenkorból) egyik jelenetében minden előadáson más ismert színész adott „rögtönzött hangversenyt” szeptember közepétől. Az is gyakori volt, hogy a népszínművek egyes jeleneteit revüszerűen átdolgozták, a Vígszínház Előre című előadásának (hazafias színmű) egyik jelenetében Kőváry Gyula, Magyary Lajos és Papp János énekeltek katonadalokat. Az új darabok nem szorultak Budapestre, késő ősszel a vidéki turnézó színtársulatok repertoárját is ezek töltötték meg.

Az új darabok üzenete meglehetősen egyszerű volt. A háború a szabadságért folyik, a magyar szabadságharcot leverő oroszok és a már 1848-ban is „reakciós” szerbek ellen. Mindenki helye a harcban van, ez a háború békíti össze Kossuth Lajos eszméit és Ferenc József uralkodását. Mindezt szinte szájbarágósan fejezték ki az olyan címek, mint Ferenc József azt izente… A társadalmi ellentétek feloldódnak a szabadságért folytatott küzdelemben, miként azt a háborúhoz megtérő szocialisták figurái jelezték. Végül pedig a magyarok és szövetségeseik, a németek (mintha a k. u. k. hadsereg másik fele nem is létezne) felszabadítják Európát. Ez is alkalmat adott történelmi sztereotípiák újrafelhasználására, a Varsótól az Adriáig darab témája Lengyelország felszabadítása volt, amit végül egy magyar huszártiszt és egy lengyel leány beteljesült szerelme pecsétel meg. A felszabadítottak közt kaptak helyet az orosz elnyomás alatt szenvedő zsidók is. Az ő drámájuk azonban kellően összetett volt, egyúttal pedig az asszimiláció perspektívájából nézve kellően izgalmas ahhoz, hogy komolyabb drámának is témát adjanak, mint például Bródy Sándor 1915-ben írt Lyon Lea című műve. Ez azt is jelentette, hogy a következő évektől a háború már sokkal árnyaltabb módon tűnt fel a színpadokon, hiszen az első hónapok lelkesedése után a színházak visszatértek a hagyományos repertoárjukhoz. Ezek a darabok – Bródyé mellett példaként említhető Bíró Lajos Hotel Imperial című, 1917-ben született műve – persze bőven belefértek ebbe is.

Mindazonáltal a könnyű műfaj továbbra is meghatározó maradt, csakhogy már operett és vígjáték formájában. Az 1917-ben beinduló frontszínházak is elsősorban ezeket játszották, és nem meglepő módon ezt állították színpadra a hadifogolytáborokban is. Az operett népszerű volt mindkét oldal lövészárkaiban, az antant hadsereg katonái is jórészt ezt nézhették az ott már jóval korában létrehozott katonai társulatok előadásain.

A revük, népszínművek és operett-előadások egyúttal a jótékonyság, a háborús áldozatok javára történő gyűjtés kedvelt színterei voltak. A londoni Lyric Theater 1914 szeptemberében Oscar Strauss A bátor katona című művét újította fel egy alkalomra, jótékonysági céllal. Az egyik főszerepet játszó Derek Oldham később ugyanezt a szerepet játszotta, immár katonaként, Franciaországban és a szaloniki fronton is. A színházi propaganda azonban nem feltétlenül ért itt véget. A Pesti Napló két hét késéssel számolt be a londoni előadásról. Azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy a közönség állítólag nem akart német művet hallgatni, tüntetésbe kezdett, majd rákényszerítette a zenekart az angol himnusz eljátszására, végül visszakövetelte a pénzét. Erről az egyébként is nehezen hihető történetről a The Times tudósítása persze mit sem tud. De az egyre súlyosabb információs zárlat mellett Budapesten ez így pont megfelelt propagandának.

 
Felhasznált irodalom:
Gerő András: Nemzeti delírium = Élet és Irodalom, 2014. július 25.
Mészáros Ákos: A függöny felgördül = Új Ember, 2014. szeptember 21.
Schöpflin Aladár: Hotel Imperial. Bíró Lajos színdarabja a Magyar Színházban = Nyugat, 1918/5.
Szász Zoltán: Lyon Lea és a pesti közönség = Nyugat, 1916/2.
Tegzes Ferenc: Siklós az első világháború és az antant-szerb megszállás időszakába
„The Chocolate Soldier” Again = The Times (London, England), 1914. szept. 7.

 
Készítette: Egry Gábor