A Nemzetközi Vöröskereszt a 19. században jött létre: az 1859-es solferinói csata borzalmait látva Henri Dunant (1828–1910) svájci üzletember úgy döntött, hogy életre hív egy segélyszervezetet, amely olyan önkéntesekből áll, akik a háború idején a sebesülteket ápolják. Ennek érdekében olyan nemzetközi egyezmény megkötését szorgalmazta, amely a harcmezőn maradt sebesültek, valamint ápolóik részére semleges státuszt és ezáltal védelmet biztosítana. A Vöröskereszt végül 1863-ban alakult meg, Sebesülteket Segélyező Nemzetközi Bizottság néven. Rá egy évre, 1864-ben megkötötték a Genfi Egyezményt, amely a harctéren megsebesült katonák védelméről, életkörülményeik megfelelő biztosításáról szólt.

A Vöröskereszt szervezetének első nagy próbatétele a Nagy Háború volt, ráadásul a sebesültekről való gondoskodáson túl egy másik típusú feladatot is felvállalt: 1914. október 15-én létrehozták a Nemzetközi Hadifogoly Ügynökséget. Ez még a békekötés után is működött, hiszen alapvető feladatai közé tartozott a hadifoglyok és családjuk közti kapcsolat fenntartásának elősegítése, a hadifoglyok életkörülményeinek, a hadifogolytáboroknak rendszeres ellenőrzése, valamint a békekötés után a hadifogolycsere zavartalan lebonyolításának biztosítása.

A szervezet önkéntesei a háború alatt folyamatosan járták a hadifogolytáborokat, még Szibériába is eljutottak, ahogy arról honlapunkon már korábban beszámoltunk. A Vöröskereszt Oroszországot megjárt önkéntesei szinte kivétel nélkül arisztokrata hölgyek voltak, ők társadalmi kapcsolataikat is tudták mozgósítani a foglyok érdekében. Ilyen társadalmi összefogásnak volt köszönhető az is, hogy a magyar származású Bárány Róbert – akik hadifogsága idején lett Nobel-díjas orvos – végül 1916-ban elhagyhatta Oroszországot.

A magyar Vöröskereszt szervezete már 1914 júliusában „készre jelentette magát”, azaz minden szükségesnek vélt előkészületet megtett a potenciális sebesültek ellátása érdekében – legalábbis ez derül ki a Pesti Napló cikkéből, amely a magyarországi egyesület igazgatósági tanácsának üléséről számolt be.

„A Vöröskereszt Egylet a hadszínhelyre küldendő tábori kórházon és mozgó egyleti raktárakon kívül előkészített: 8 tartalék kórházat, 4 üdülőházat, 480 kisegítő kórházat, 836 üdülőhelyet és 50 betegnyugvó állomást, összesen 1143 tiszt és 53826 főnyi legénység számára. […] 54 önkéntes betegápolónői tanfolyamot szervezett, melyeken 1084 tanuló vett részt.”

A lap arról is beszámolt, a háborús lelkesedés 800 nőt ösztökélt arra, hogy felajánlja ápolónői szolgálatait. Köztük az első két jelentkező olyan fiatal masamód (divatárus) lány volt, akiknek vőlegényét bevonultatták. A legtöbb jelentkező azonban „úrinő” volt, azaz katonatisztek, orvosok, állami tisztviselők feleségei – tudósított a Pesti Napló. Az önként jelentkezők szolgálatait azonban egyelőre nem kívánta a szervezet igénybe venni, azt tervezték, hogy „amint döntő fordulat áll be, megkezdik a felvételeket”. Valószínűleg nem is sejtették, hogy ez ennyire hamar bekövetkezik…

Az már 1914-ben kiderült, hogy a szervezet akkori önkéntesei nem fogják bírni a megnövekedett terhelést, illetve a szervezet létszáma nem kielégítő – több tízezer ápolónő hiányzott a sebesültek mellől. Megkezdődött a tanfolyamok szervezése, ezeknek felhívásait a napilapokban is közzétették.

Az önkéntes betegápolónőket egy hathetes tanfolyamon képezték ki, ennek szabályzatát és tanítási programját az Orvosi Hetilap tette közzé. A tanfolyamok ingyenesek voltak, egy-egy csoportba az eredeti szándék szerint maximum 30 főt osztottak be, hiszen a képzés jórészt gyakorlati volt, a kirendelt kórházakban zajlott. A jelentkezők heti öt napot (csütörtök és vasárnap kivételével) töltöttek itt, ahol előre meghatározott heti menetrend szerint sajátították el a betegápolás alapvető ismereteit. Az első héten a betegszobával és a fürdőszobával ismerkedtek, megtanulták a betegeket lemosni, gyógyszereiket beadni. A második héten foglalkoztak a lázas beteg ápolásával, a harmadikon megismerték a műszereket és megtanultak gipszpólyát készíteni. A negyedik hét a narkotizálási eljárások elsajátításának időszaka volt, az ötödik héten már gyakorlatot teljesítettek egy képzett ápolónő mellett, a hatodikon pedig a röntgeneljárások rejtelmeibe avatták be őket.

A képzés végén vizsgát tettek egy orvosokból és a Vöröskereszt egy képviselőjéből álló bizottság előtt. A bizonyítvány mellé elnyerték a Magyar Vöröskereszt Egyesület önkéntes betegápolónői címét, megkapták vöröskeresztes karszalagjukat és a kórház nevét, ahol behívás esetén szolgálatot kell majd teljesíteniük.

Az önkéntes ápolónők behívására már 1914 szeptemberében sort került (volna). A Pesti Napló – meglepő módon – a „lelkiismeretlen önkéntes ápolónőkről” cikkezett, akik pusztán divatból végezték el a tanfolyamot és mikor igazán szükség van rájuk, még csak nem is válaszolnak a Vöröskereszt főnökasszonyának, Ibrányi Alice-nak levelére, aki szolgálattételre hívta be őket. Ibrányi végül ezért fordult a sajtóhoz, egyelőre csak azt hozva nyilvánosságra, hogy melyik kórházból hány dolgos kéz hiányzik. Ugyanakkor azt is leszögezte, hogy aki nem teljesíti a Vöröskeresztnek vállalt kötelességét, úgy azok nevét majd nyilvánosságra hozza.

Az ügy folytatását nem tudjuk, de azon érdemes elgondolkodni, hogy az első jelentkezők – mint például a fentebb már említett masamódlányok – végül nem kényszerültek-e inkább olyan munka elvégzésére, amely biztosabb megélhetést nyújtott, mint a betegek ápolása, hiszen ezeket az önkéntes ápolónőket rendkívül rosszul fizették, ráadásul szolgálataikra gyakorlatilag a hét összes napján, éjjel-nappal szükség volt. Ezek az ápolónők természetesen nem az úrinők közül kerültek ki – ők inkább a sebesültek szórakoztatását vállalták magukra, vagyis kirándultak a betegekkel, programokat szerveztek számukra, élen jártak az adománygyűjtésben, de tényleges ápolási feladatokat nagyon ritkán láttak el.

 
1916 januárjában a Vöröskereszt már a kimerülés szélén állt: naponta három-négy alkalommal érkeztek a fővárosba, a Nyugati pályaudvarra a kórház- és betegszállító vonatok, rajtuk 140–500 beteggel. A svábhegyi Erzsébet Kórházban is nagyüzem volt: nagyjából 1000 fölszerelt ágyat tudtak biztosítani a betegek számára, a kórház élelmiszerraktáraiban 30 ezer doboz kondenzált tej állt, és elfogyott naponta 700 kilogramm kenyér. Könnyen elképzelhető, hogy ilyen nagyszámú beteg mellett milyen terhelésnek voltak kitéve az ápolónők.

Nem csoda tehát, ha 1917-ben már az ápolónők sztrájkjáról cikkeztek a lapok. 1917 novemberében a Gellért Kórház nővérei léptek sztrájkba részben alacsony fizetésük, részben pedig a társadalombiztosítás teljes hiánya miatt: mivel a fertőző betegeknél is ők látták el a szolgálatot, sokszor előfordult, hogy ők maguk is megbetegedtek, és míg fel nem gyógyultak, egyetlen fillért sem kaptak munkáltatójuktól…

Összegezve elmondhatjuk, hogy az ápolónők legalább olyan teljesítményt nyújtottak a háborús évek alatt a kórházakban, mint a katonák a lövészárkokban. Közülük azonban nagyon kevesen kaptak „vitézségi érmet”, leginkább azok az előkelő hölgyek, akik a kórházi ápolás helyett sokat utaztak a Vöröskereszt képviseletében, bevetve társadalmi kapcsolataikat és társasági vénájukat. Rájuk is nagy szükség volt, de legalább ennyire, ha nem jobban kellettek a betegek mellett éjjel-nappal szolgálatot teljesítő, sebkötöző, ágytálazó nővérek, akik nemhogy kitüntetést, de tisztességes fizetést sem kaptak munkájukért.

 
Felhasznált irodalom:
A magyar Vöröskereszt Egyesület önkéntes betegápolónői tanfolyamainak szabályzata és tanítási programja = Orvosi Hetilap, 1914. 1. szám
A Vöröskereszt indulásra készen = Pesti Napló, 1914. július 28.
Lelkiismeretlen önkéntes ápolónők = Pesti Napló, 1914. szeptember 20.
A harctértől az otthonig = Pesti Napló, 1916. január 1.
A Gellért-kórház ápolónői sztrájkba léptek = Az Est, 1917. november 20.

 
Készítette: Kaba Eszter