A központi hatalmak országait sújtó tengeri blokád egyre komolyabb takarékossági intézkedéseket követelt meg az élet minden területén, így az élelmezésben is. Az élenjáró természetesen ebben is Németország volt, ahol – a Népszava tudósítása szerint – az olcsó közétkeztetés megoldásához is „szigorú rendszerességgel” fogtak hozzá.A rászorulók, szegények és nincstelenek ellátásán segíteni kívánó, jótékonysági népkonyhákat Magyarországon is működtettek egyházi felekezetek és magánszemélyek. Az ún. „közös konyha” új német intézménye, amelyről a Népszava 1916 júniusában beszámolt, azonban másról, ennél jóval többről szólt: a városi lakosság egy jelentős részének, nemcsak a legalsó, hanem a kispolgári rétegnek is a hatóságok által szervezett és biztosított közös ellátásáról, a „magánháztartás rendszeres helyettesítéséről”. Hamburg városa akkor már a lakosságának 20 százalékát látta el ilyen közös konyhák révén, míg Berlinben, ahol 1916 nyarán tervezték elindítani ezt a fajta közétkeztetést, legalább félmillió igénylővel számoltak.
A közös konyhák melletti érvek a háborús takarékosság „racionalitásán” alapultak: a központosított bevásárlás és főzés hatékonyabb és olcsóbb, így a megtakarított emberi és anyagi erőforrás más fontos (hadi) célokra fordítható. A szociáldemokraták is támogatták a közétkezés programját, igaz, sokkal inkább annak szociális jellege miatt: a hadikonyhákkal a lakosság széles rétegeinek alapvető szükségleteit lehetett megfelelően kielégíteni. Ráadásul a közös konyhánál az osztálykülönbségek is megszűntek: mindenki ugyanakkora összegért ugyanolyan ételre volt jogosult – nem véletlen, hogy a háborúban komoly anyagi problémákkal szembesülő középosztály a munkásokétól elkülönülő, saját hadikonyhákért indított mozgalmat Németországban. Ezt azonban a munkásság képviselői utasították el, mint indokolhatatlan megkülönböztetést.
A magyarországi szociáldemokraták természetesen ez esetben is erősen szorgalmazták a német példa meghonosítását. A kérdés végső megoldását pedig abban látták, ha a közös konyhákkal mindenki ellátását biztosítanák.

Felhasznált irodalom:
Közös étkezés = Népszava, 1916. június 3.
A közélelmezésről. A hadikonyhák intézménye Németországban = Népszava, 1916. június 16.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1916. május 22.
Közös étkezés

A „közös konyha” intézményével néhány év előtt nálunk is kísérleteztek, hogy a középosztály élelmezésének nehézségén segítsenek. A kísérletezés azonban nem vált be. Most sokkal komolyabb és erősebb okok teszik szükségessé a közös élelmezés kérdésének megoldását. A magánháztartás minden célszerűtlenségét fokozta a háborús idővel járó élelmiszerdrágaság. Ez bírta arra előbb több német város vezetőségét, hogy a magánháztartás helyett a közös étkezés rendszerére való áttérést kíséreljék meg. Az eszmével legutóbb a német birodalmi élelmező hivatal elnöke, Batocki is foglalkozott, aki a német birodalmi gyűlés költségvetési bizottságában kilátásba helyezte, hogy az egész birodalomban a tömegétkezést fogják életbe léptetni. Kölnből, Berlinből s Németország csaknem valamennyi nagyobb városából jelentik, hogy sürgősen és komolyan hozzáfogtak az eszme gyakorlati megvalósításához.
A birodalmi élelmező hivatalhoz közelálló forrás a tervezett tömegélelmezés előnyeit a következőképen foglalja össze:
A tömegélelmezéshez szükséges központosított bevásárlás olcsóbb és könnyebb. Nem kell várakozni és ácsorogni az üzletek előtt s úgy az eladók, mint a vevők részéről sokkal kevesebb személy szükséges, tehát a megtakarított erők más célra fordíthatók. A tápláló anyagok sokkal célszerűbben használhatók ki a nagyban való főzésnél, mint a külön háztartásban. A szükséges mértéken alul való táplálkozás itt teljesen ki van zárva, míg a magánháztartásban a háziasszonynak alkalmazkodni kell a viszonyokhoz, alaposan értenie kell a főzés mesterségét s a pénz és idő is nagy szerepet játszanak. Különösen a közép- és szegénysorsúakra nézve csakis a tömegétkezés útján lehet a hatósági támogatás jótéteményét biztosítani. A háború előtt csaknem kizárólag jótékony jellege volt a tömegétkezésnek, azért áll fönn ennek általános bevezetésével szemben bizonyos ellenszenv. Az előítéletnek azonban meg kell szűnnie, minthogy a viszonyok kényszerítő ereje a tápláló anyagok fölhasználásában és a munkaerőben egyaránt takarékosságot követel. Az a kicsinyes kifogás sem állhat meg, hogy ezzel a családi élet bensőségét tennénk tönkre.
Ez az érvelés teljesen meggyőző, mert valóban képtelenség, hogy különösen a mai viszonyok között 30–40 külön kis háztartásban főzzék meg azt a sovány ebédet, amit egy bérkaszárnya szegény lakói esznek, holott egy ügyes szakácsnő egyetlen tűz-helyen is jobban és olcsóbban megfőzhetné az egészet. Ez a ragaszkodás a családi tűzhelyhez utolsó csökevénye az egykor általános állapotnak, amikor mindenkinek megvolt a maga házikója.
A „Kölnische Zeitung” nagy örömmel üdvözli Batocki tervét, mert Köln városa volt az első, amely a tömegétkezés terén kísérletezett. A közös étkezés – írja e lap – nemcsak az egyeseknek, hanem – ami még fontosabb – a közösségnek is elsőrendű érdeke, mert a lehető legnagyobb takarékosságot biztosítja. E mellett igazán másodrendű, hogy a szokásos kényelemről itt-ott le kell mondani.
Hamburgban mar sikeresen működik a közös étkezés intézménye. Ez az óriási kikötő város a háború miatt a forgalom csökkenése folytán kénytelen volt a munkanélküliek nagy tömegéről gondoskodni. A város minden részén étkezőállomásokat állítottak föl, ahol 12 és 2 óra között frissen főtt ételeket lehetett kapni. Állami épületeket, gyárakat és magánhelyiségeket használtak föl e célra. A konyhák ellenőrzését a hamburgi hadsegítő bizottság végzi. Minden konyhában egyenlő mennyiségű ételt készítenek és ugyanabban az időben egyenlő áron szolgáltatják ki. Az ételt legtöbbnyire elviszik, de ott a helyszínén is elfogyasztható. Mindenkinek adnak, anélkül, hogy vizsgálnák, vajon rá van-e szorulva. Eleinte ezek a hadikonyhák főképen nők, gyermekek és munkanélküliek számára voltak berendezve. A gyors áremelkedés a tavasszal új föladatok elé állította a hamburgi hadikonyhákat. Most már nemcsak a munkanélkülieket, hanem a csekélyebb jövedelműeket is élelmezni kellett. Az adagok nagyságát felnőttek számára háromnegyed literről egy literre, a húsadagokat 60 grammról 100 grammra emelték. Ennek ellenére az árakat eleinte egyáltalán nem emelték és csak 1915. augusztus 1-től kezdve emelték 5 pfenniggel, tehát 15-ről 20-ra. Októberben naponta kerekszámban 43.000 adagban 36.000 liter ételt adtak ki (a gyermekadag fél liter). A konyhák száma ekkor 67 volt.
Berlinben most a népélelmező gazdasági bizottság elhatározta, hogy legközelebb fölhívást intéz Berlin lakosságához, hogy mindenki jelentkezzék, mennyiben kívánja igénybe venni már a nyár folyamán ezt az új intézményt. A jelentkezések mértéke szerint állítják föl azután az egyes városrészekben az étkezőhelyeket. Az egész várost 25 vagy 30 főzőkerületre osztják. Legalább félmillió emberre számítanak, akiket így élelmezni fognak. Meleg déli és estebédet adnak olcsón. Azt hiszik, hogy túlnyomó részben hazaviszik az ételt. A délebédet 12 és 2 óra között adják ki. Annyi már most is bizonyos, hogy a vendéglősök közreműködését nem veszik igénybe.
Az új intézmény nem a jótékonyság, hanem az élelmezésről való hivatalos gondoskodás jegyében indul meg, nem ideiglenes segítségről, hanem a magánháztartás rend-szeres helyettesítéséről van szó. Figyelemmel várjuk a további fejleményeket, de már most is bízhatunk az eredményben, mert Németországban ennek a fontos föladatnak a megoldásához is szigorú rendszerességgel fognak hozzá. És – tegyük hozzá – bizonyára nem lesznek itt sem kijárók, sem közvetítők, nem lesz itt üzlet, hanem a nagy célt mint a szociális közigazgatás föladatát valósítják meg.

Népszava, 1916. június 16.
A közélelmezésről. A hadikonyhák intézménye Németországban

[…]
A lakosság kevésbé vagyonos rétegeinek olykép kell a háborúban áldozatokat hozni, hogy korlátozva igényeit, a tömegek élelmével kell megelégedniük. A középosztály bizonyos körei, akik jövedelmükből a háború előtt megszokott módon nem élhetnek és azt képzelik, hogy részükről „lealacsonyodás” lenne, ha a proletártömegekkel együtt látogatnának konyhákat, mozgalmat indítottak egy, a középosztály részére fölállítandó konyha érdekében, ahol a rendes hadikonyhák ételeinél jobbat főznének, valamivel drágábban. Az ilyen konyhának létesítésével valóban alamizsnává süllyedne a hadikonyhák intézménye. Természetes, hogy egy ily „megkülönböztető” fölállítása ellen a munkásság leghatározottabban tiltakozott és erélyesen állást foglalt minden „megkülönböztető”-vel szemben, mivel az csak a már meglevő tömegélelmezés rovására valósítható meg, másrészt pedig az osztálykülönbséget semmivel sem igazolható jogosultságát tenné rikítóbbá.
A lövészárkok lakói, tekintet nélkül a háború előtti állapotokra, egyazon edényből kapják a „menázsit”. Nem jut eszébe egynek sem szégyenkezni annak silány vagy közös volta miatt. Az otthonmaradtak nyugodtan gyakorolhatják a kint lévők jó példáját, anélkül, hogy értékükből egy makulányit is veszítenének.
A hadikonyhák élelmezése tápláló, a bennük levő táperőt még szaporítani lehet és a lakosság minden rétege szükségletét onnan szerezheti be. Az élelmezés kérdése igazán helyesen megoldva akkor lenne, ha mindenki a közös konyhákból élelmeztetnék.
Hamburgban még nem tartanak ott, de eredményeket már kétségen kívül elértek. Mert elismerésre méltó eredmény az, ha egy város az összlakosság mintegy húsz százalékát, aránylag rövid idő alatt közös konyhából olcsón élelmezi. Nehogy valaki félreértsen bennünket, nem sokkaljuk mi a közért hozott áldozatokat, ellenkezőleg, ezt tartjuk a legkevesebbnek, amit egy magát kultúrnemzetnek tartó állam az érdekében életüket és vérüket áldozók hozzátartozóiért meg kell, hogy tegyen!
Most pedig gyerünk vissza Budapestre…

B-n.