„Egy kis városban él A. kereskedő, aki üzletét felvirágoztatta és vevői körét bővíti. Ugyanabban az utcában B. kereskedő hasonló üzletet nyit. Áruit, melyek jobbak, mint B. árui, olcsóbban adja és ezáltal a vevőit lassacskán magához vonzza… A. gyűlölni kezdi B-t és éjjel-nappal arról gondolkodik, miképpen tehetné tönkre amannak virágzó üzletét… Egy este találkozik B-vel az utcán, barátságosan szólítja meg, majd elkezd vele vitatkozni, és végül – miután már túlságosan szemtelen lett – B pofon üti. Erre ő kirántja a kését és B-t leszúrja. Az előzményeket nem ismerő idegen azt hinné, hogy a gyilkosság egy ártatlan szóvita következménye. Aki azonban ismeri a viszonyokat, az tudja, hogy ez a szóvita csupán látszólagos ürügy volt a gyilkosságra. Annak belső okát A. irigysége képezte. Így van ez minden háborúnál is.”

Ezzel a tanmesével kezdődik az az 1918 februárjában keletkezett Segédlet című körirat, amelyet a háború utolsó hónapjaiban Arthur von Arz Straussenburg gyalogsági tábornok, a cs. és kir. hadsereg vezérkari főnöke minden alakulathoz eljuttatott a legénység felvilágosítására a háború okairól, de leginkább arról, hogy miért kell tovább folytatni a negyedik éve súlyos véráldozatokkal folyó harcot.¹
A körirat kísérőleveléből derül ki, hogy a Segédletet a galíciai fronton harcoló X. hadtestnél dolgozták ki. A hadsereg vezérkara annyira jónak és fontosnak tartotta az oktatóanyagot, hogy azt minden egységhez eljuttatta, aláhúzva a tisztek felelősségét a legénység gondolkodásának alakításában. „A tisztek befolyása a legénységre a háború jelenlegi állapotában különösen fontos. E befolyásnak folytonosnak kell lennie, a póttestnél kell kezdődnie, a hadseregkiképző csoportnál és a csapattestnél pedig folytatódnia kell. Nem szabad azonban csupán egyes ünnepélyes beszédekre szorítkoznia. E befolyás súlya a századparancsnokok és alantas tisztek vállán nyugszik, kiknek a legénységgel állandóan érintkezésben kell élniök. A fiatalabb tisztek nagy része járatlan a legénység kiképzésében; ezért ajánlatos volna hasonló segédletekkel, mint amilyet a X. hadtestparancsnokság adott ki, segítségükre lenni.”²
A Segédlet lényegében egy „realista” tanmese – persze a propagandához szükséges csúsztatásokkal. Realista, mert elmondja, hogy természetesen nem a szarajevói merénylet, hanem a nagyhatalmak – elsősorban gazdasági – versengése vezetett a háborúhoz. (A felelősség ezért persze a „vetélytárs-gyilkos” Angliát terheli.) Ugyanakkor előrevetíti a Monarchia számára előnytelen béke várhatóan ijesztő gazdasági és társadalmi következményeit is. Mindezek elkerülésére további áldozatokra buzdítja a legénységet. A tanmese tegező mondatai a közvetlen meggyőzést kívánták szolgálni, de valószínűleg már nem túl nagy sikerrel.

Az esetleges „rossz” béke taglalásához az aktuális katonai és politikai fejlemények adták a hátteret. Az 1917. novemberi forradalom után Oroszország lényegében kilépett a háborúból³, így a galíciai frontról át lehetett vezényelni Olaszországba az osztrák-magyar hadosztályokat. 1917 novemberében az osztrák-magyar és német csapatok Olaszországban az ún. 12. isonzói csatában, Caporettónál áttörték a frontot, az előnyomulást azonban a Piavénél megállították a frissen érkezett antant-erők. A nyugati fronton csaknem féléves elkeseredett küzdelem – és a harmadik ypres-i (yperni) csatában sokszázezer újabb halott és sebesült katona – után 1917–18 fordulóján lényegében továbbra is „döntetlen” volt az állás. Ebből a Monarchia hadvezetése azt a következtetést szűrte le, és erről igyekezett meggyőzni a legénységet, hogy az ellenség ereje már fogytán van, tehát ezért is érdemes tovább harcolni. Mindezt egy olyan helyzetben, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a háború mindkét fél erőforrásait kimerítette, de a (földrajzi okokból is) a jóval kisebb tartalékokkal rendelkező Monarchiát az összeomlás fenyegeti. A súlyos vérveszteséghez a hátországban élelmiszer- és üzemanyaghiány, az életkörülmények zuhanásszerű romlása járult. A közhangulatot tüntetések, a fronton a szembenálló hadseregek katonái közti fraternizálás vagy éppen az 1918. február 1-jei cattarói matrózlázadás jelezte. A Ferenc József halála után, 1916 végén trónra lépő Károly véget akart vetni a háborúnak, és már 1917 elején titkos béketárgyalásokat kezdeményezett az antanttal. Az USA, amely hivatalosan 1917 áprilisában lépett be a háborúba – június végén érkeztek meg az első amerikai katonák Franciaországba –, december 7-én hadat üzent a Monarchiának is. 1918. január 8-án Wilson amerikai elnök meghirdette 14 pontos béketervét. 1918 nyarán már nyilvánvalóvá vált a központi hatalmak elkerülhetetlen veresége és eldőlt a Monarchia és benne Magyarország sorsa.

Furcsa véletlen, hogy az alábbiakban közölt „kedvezőtlen békét” taglaló dokumentum egy olyan egységnél, a X. hadtestnél született, amelynek az a Viktor Weber gyalogsági tábornok volt a parancsnoka,⁴ aki pár hónappal később az 1918. november 3-i padovai fegyverszüneti megállapodásról tárgyaló és azt aláíró osztrák-magyar küldöttséget vezette.
Az itt közölt példány címzettjeként szereplő cs. és kir. 6. hadsereg-parancsnokságot 1918 januárjában az olasz fronton állították fel, pontosabban szervezték újjá, parancsnoka júliusig József főherceg volt.⁵ A Segédletet iktató m. kir. 20. honvéd gyalog hadosztályt a háború során felváltva vetették be az orosz, illetve az olasz fronton, 1917 szeptemberétől az utóbbin harcolt.⁶

Közli: Hajdu András

[1918. január]

Segédlet a legénység oktatására

Tárgy: a világháború oka és egy, a központi hatalmakra erőszakolt béke következményei

Minden háborúnál, ha annak lényegét akarjuk megismerni, meg kell különböztetni annak valódi okát és azt a külső rugót, mely a már régen tervezett háború kitörését előidézte.
Ezt egy példán magyarázom meg. Egy kisvárosban él A. kereskedő, aki üzletét felvirágoztatta és vevői körét bővíti. Ugyanabban az utcában B. kereskedő hasonló üzletet nyit. Áruit, melyek jobbak, mint B. árui, olcsóbban adja és ezáltal a vevőit lassacskán magához vonzza. A. először csak mosolyog új vetélytársa fölött, pár hónap múlva azonban észreveszi, hogy régi vevőinek nagy része B. üzletében vásárol, saját üzlete visszafejlődik, míg B. üzletét folyton bővíti.
Most már A. gyűlölni kezdi B-t és éjjel-nappal arról gondolkodik, miképpen tehetné tönkre amannak virágzó üzletét. Miután ezt üzleti eszközökkel nem érheti el, elhatározza, hogy B-t erőszakkal fogja láb alól eltenni. Egy este találkozik B-vel az utcán, barátságosan szólítja meg, majd elkezd vele vitatkozni, és végül – miután már túlságosan szemtelen lett – B pofon üti. Erre ő kirántja a kését és B-t leszúrja. Az előzményeket nem ismerő idegen azt hinné, hogy a gyilkosság egy ártatlan szóvita következménye. Aki azonban ismeri a viszonyokat, az tudja, hogy ez a szóvita csupán látszólagos ürügy volt a gyilkosságra. Annak belső okát A. irigysége képezte. Így van ez minden háborúnál is.
A háború látszólagos oka trónörökösünk 1914-ben történt meggyilkolása volt, melyre a Monarchiának Szerbiához intézett ultimátuma, majd Oroszország mozgósítása következett. Az igazi belső ok azonban egészen más! Anglia évszázadok óta a világ legnagyobb kereskedője, áruit a föld minden részébe eljuttatja. Ha már most akadt valahol egy komoly vetélytársa, aki Anglia vevőit magához vonzotta, és vetélytársánál olcsóbb árakkal és jobb árukkal nem tudott felülkerekedni, akkor valami jogcímen megizente neki a háborút és hatalmas flottájával tönkre tette kereskedelmét. Ezek után Anglia békét kötött, és a másik állam csak mint egész kis kereskedő űzhette tovább a kereskedelmét. – De ne gondoljuk ám, hogy Anglia a vetélytárs-gyilkosságot e háborúban először kísérli meg. Az előbbi évszázadokban Hollandia, Spanyolország, Franciaország felvirágzó kereskedelmét tette tönkre, amennyiben egymás után valamennyiökkel háborúskodott. Ezután nyugalom következett, és Anglia ismét egyedül volt a világ nagy kereskedője. Kb. 30 év előtt azonban új kereskedő jelent meg a világpiacon, ki olcsóbb és jobb áruival lassan, de biztosan magához vonzotta Anglia vevőit.

Ez a vetélytárs mi voltunk!

A központi hatalmak, azaz Ausztria-Magyarország és Németország kereskedelme és ipara az angol árut mindjobban kiszorították a világpiacról. Miután Anglia látta, hogy békés úton nem tud felülkerekedni, elhatározta, hogy e két állam kereskedelmét és iparát háború által fogja megsemmisíteni, épp úgy, mint ezt azelőtt Hollandiával, Spanyolországgal és Franciaországgal cselekedte.
Egyedül azonban nem mert velünk kikezdeni, szövetségeseket keresett tehát és zsákmányt ígért nekik. Szerbiának Bosznia-Hercegovinát és Dél-Dalmáciát, Franciaországnak Elzász-Lotharingiát, Oroszországnak Konstantinápolyt stb. Olaszországnak pedig, mely 1 évvel később lépett be a szövetségbe, Triesztet, Trentót, Dalmáciának egy részét és még más tartományokat kellett volna kapnia. Emellett Angliára nézve teljesen közömbös volt, hogy szövetségesei az ígért győzelmi zsákmányt valóban megkapják-e vagy sem, fő célja az volt, hogy ez államok bennünket legyőzzenek, hazánkat feldúlják és iparunkat tönkre tegyék, hogy ő ezalatt nyugodtan megsemmisíthesse kereskedelmünket.
Angliának ez a kereskedői irigysége az egyedüli és valódi oka a világháborúnak.

Mit csinált Anglia, mindjárt kezdetben, midőn Franciaország és Oroszország ellenünk vonult? Talán segített nekik? Nem!

A tengeren levő kereskedelmi hajóinkat elkobozta és mindenféle fondorlattal, megvesztegetéssel és erőszakkal több semleges államot arra bírt, hogy nekünk a háborút megüzenjék és ezáltal a kikötőikben levő hajóinkat lefoglalhassa. Azután a föld különböző részén levő áruházainkat lezárta, az ott levő árukat és tőkéket eltulajdonította, vagyis a világkereskedelmünket tényleg tönkre tette. Anglia azt gondolta, hogy eközben a franciák és oroszok levernek bennünket, és így kénytelenek leszünk békét kötni.
Amint azonban tudjuk, ez másképpen történt. Nem minket győztek le, hanem ellenkezőleg, mi vertük meg ellenségeinket, és Anglia, amely azt képzelte, hogy a csatákat csak szövetségeseivel fogja végigküzdetni, kénytelen volt a háborúba katonai hatalommal is beavatkozni és milliós hadsereget ellenünk küldeni, de e véres áldozat árán sem tudott győzni. Azóta mi már kétszer felajánlottuk a békét, de Anglia azt mindkét esetben gúnyosan visszautasította. Azonban az ő végső órája is ütni fog nem sokára, hatalmas szövetségese, Oroszország már a porba dőlt.

Valószínűleg csak kevesen tudjátok, hogy mit jelent számunkra a szabad kereskedelem. Ti talán azt gondoljátok, mi munkások vagyunk, nekünk semmi közünk a kereskedelemhez, melyért talán még egy évig harcolni érdekünk ellen van.

Elmondom néktek, mi történne, ha Anglia bennünket legyőzne, vagy pedig döntés nélküli békét kötne. Akkor a világkereskedelmünk tönkretételét folytatná a békében is, mégpedig nagyon könnyű módon.

Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia a hosszú háború alatt minden nyersanyagból pl. bútorfa, vörösréz, gyapjú és más egyébből csaknem teljesen kifogyott. Ellenségeink szintén.
Ha mi most kénytelenek vagyunk reánk nézve kedvezőtlen békét kötni, akkor Anglia, Amerika és Ausztrália a központi hatalmak részére szállítandó nyersanyagokra tízszer akkora vámot vetne ki, mint azokra, melyeket Angliába és Franciaországba szállíttatnak.
Mi lenne ennek a következménye? Ha a nyersanyagokat sokkal drágábban fizetnénk, az ipartermékeink is sokkal többe kerülnének, mint azok, melyek Angliában készülnek. Így a külföldön mindenki csak angol vagy francia árut vásárolna. Ebből kifolyólag egy éven belül legtöbb gyárunk kénytelen lenne üzemét beszüntetni, és a munkások kenyér nélkül maradnának.
Ezért, emberek, be kell látnotok, hogy ha oly békekötés jönne létre, amelyet az angolok kívánnak, akkor mi munka és kereset nélkül maradnánk.
Azonban a földmíves egzisztenciája is veszélyeztetve van, ha nem tudunk olyan békét elérni, amilyenre szükségünk van. A földmíves a szükséges ipari cikkeket, ruháit, gépeit nagyon drágán fizetné. Az adók magasak lesznek, és a földmíves az eladandó terményeiért nem kap oly árakat, melyeket kérnie kell, hogy megélhessen, mert az ipar visszafejlődése folytán az országban nagy szegénység lenne.
Ellenségeink így a fölös gabonát, állatokat és más élelmiszereket, továbbá az iparukhoz szükséges nyers termékeket Amerikából és egyéb tengerentúli országokból, hol szabad kereskedelmük van, olcsón vásárolnák és a vám dacára nálunk is piacra hoznák áruikat, és mi még védővámokkal sem volnánk képesek mezőgazdaságunkat felvirágoztatni. Földjeink ára ezáltal leszállna, és a földmívelő ezáltal elszegényednék.
Csak oly állam, melynek nagy ipara van, bírja el könnyen a magas adókat, az képes alkalmazottjait jól fizetni, és csak ily államban tud a földmívelő is könnyen élni, mert terményeiért jó árat kap, és mert az adók legnagyobb része az iparra esik.

Ellenségeink a nemzetiségeinket is, melyek évszázadokon át boldogan és nyugodtan éltek a Monarchiában szeretett uralkodóházunk alatt, ellenünk akarja lázítani, hogy a nyugodt gazdaságos munkát megbénítsák, mert tudják, hogy a mi erőnk az összetartásban rejlik.

Ellenségeink a Monarchiát gazdaságilag tönkre akarják tenni, területét feldarabolni, és ezáltal jelentéktelen hatalommá süllyeszteni.

Ezért: a háborút addig kell folytatnunk, míg oly békét érünk el, amely létünket a jövőre biztosítja. És addig annál inkább ki tudunk tartani, mert ellenségeink máris erejük fogytán vannak.

PIL 689. f. 39. ő. e.
Egykorú sokszorosított körlevél. A körlevélhez tartozik egy 1918. február 4-én kísérőlevél, melyet Arz von Straussenburg vezérkari főnök, gyalogsági tábornok aláírásával küldtek meg a 6. hadsereg-parancsnokságnak. A dokumentum végén egy ún. elosztójegyzék is található, amelyből kiderül, hogy a körlevél 200 példányban készült.