„Magyarország kapujának” nevezték a száz évvel ezelőtt elesett Przemyśl-i erődrendszert, amely az egyik legnagyobb volt Európában. A verdunivel szinte egy lapon említhető, noha a 19. század utolsó évtizedeiben építeni kezdett és az első világháború kitörése idején még be nem fejezett, négy fontos útvonal csomópontját védő, foghíjas osztrák–magyar erődítménygyűrű felszereltségben jócskán elmaradt a franciaországitól. Przemyśl 1915. tavaszi eleste és a százezres nagyságú védősereg orosz fogságba esése az első világháború talán nagyobb sokkját jelentette az Osztrák–Magyar Monarchia perspektívájából. A kora őszi, első orosz támadástól még sikeresen megmenekült, ám 1914 novemberében másodszor is ostromgyűrűbe zárt Przemyślben, „gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködése” közben már decembertől vágni kezdték a lovakat, hogy ellássák a közel 130 ezer várvédőt – kiknek ha nem is többsége, mint a közhiedelem tudja, de jelentékeny része valóban magyar volt –, az erődrendszerbe menekült 30 ezer civilt és a mintegy kétezer orosz hadifoglyot. Az ostromlottak kétségbeejtő hangulatáról a szintén Przemyślben rekedt és többé haza nem tért Gyóni Géza versei tájékoztatnak. Február végén már azt jelentették a várból a hadsereg-főparancsnokságnak, hogy az adagok csökkentésével, valamint a kenyérliszt búzával és faliszttel történő „dúsításával” mindössze március 19-ig tudja tartani magát Przemyśl védőserege – amint Pollmann Ferenc írja. Miután az osztrák–magyar erők januárban és február-márciusban kétszer is sikertelenül próbálkoztak a felmentéssel, a vár védői egy végső kísérletet tettek a kitörésre. Miután ez is kudarcot vallott, Przemyśl parancsnoksága a megadás mellett döntött. 1915. március 22-én az erődöket, lőszerraktárakat felrobbantották, a maradék hadianyagot megsemmisítették. Másnap bevonult az orosz sereg, mintegy 117 ezer várvédő esett fogságba. Egyikük volt az a katonatiszt, aki az „éhség által bevett” Przemyślből szeretett feleségének írva, az „ázsiai” fogságra már lélekben felkészülve számolt be a várvédők utolsó napjairól. A levelet az asszony barátnője, Therese Schachner bécsi festőművész közölte és az osztrák sajtóból vette át a Magyarország. 1915. április 1-jei számában hozta le azt a Károlyi Mihályhoz köthető napilap.
Készítette: Csunderlik Péter
Magyarország, 1915. április 1.
Az utolsó éjszaka Przemyśl eleste előtt
Bécsből jelentik: Schachner Teréz festőművésznő levelet közöl, amelyet egyik barátnője férjétől a körülzárt Przemyśl várából kapott. A bátor tiszt levele mélyebb érdeklődésre tarthat számot, mert március 21-én éjfélkor, tehát hat órával a vár eleste előtt íratott. A levél így hangzik:
Przemyśl, március 21. éjfélkor
Abban a feltevésben írok neked, hogy te és Hilda (a tiszt leánykája) még életben vagytok, noha még mindig nem kaptam felőletek semmi hírt, azt pedig bizonyosnak tartom, hogy sok levelem és levelezőlapomnak legalább egy része kezeidhez jutott. Ma érkezett ide az utolsó osztrák aviatikus és nagy postát hozott magával. Fájdalom, én ismét azok közé tartoztam, akik nem jutottak hazulról hírekhez. Holnap reggel fél 5 órakor indul el innen az utolsó aviatikus, arra bízom levelemet és reménylem, hogy mielőbb eljut Bécsbe.
A vég bekövetkezett. Przemyśl világhírűvé vált. A helyőrség a hosszú hónapok alatt derekasan és bátran teljesítette nehéz kötelességét, az oroszok minden kísérletét, hogy erőszakkal a vár birtokába jusson, hidegvérrel visszautasítottuk és duzzadó bizalommal vártuk a felmentő csapatok érkezését. Valószínű, hogy a külső segítség késedelmének fő oka a kedvezőtlen időjárásnak tulajdonítható. 18-án részünkről megkíséreltük a hősies áttörést az ellenséges tömegek gyűrűjén, de a kísérlet nem sikerült. A balsiker fő oka az éhség volt, mely ellenálló-képességünket megtörte és az éhség győzte le az eddig bevehetetlennek bizonyult várat is. Holnap reggel 5 órakor kezdődik az erődök és az ágyúk felrobbantása és a fegyverek és egyéb hadi felszerelések megsemmisítése, mire egy parlamenter az oroszoknak jelenteni fogja, hogy készek vagyunk a vár átadására.
Ellenségeink bizonyosan dühöngenek majd, hogy a sokáig ostromlott várat be nem vehették és csak a mindenható éhségnek köszönhetik kétes diadalukat. De valamint az egész világ bámulata felénk fordul, bizonyosan ellenségeink sem vonják meg tőlünk a megillető tiszteletet. Holnap már ők tartják ide bevonulásukat…
Az elszállítás a fogságba bizonyosan néhány napig tart majd. A térparancsnokságtól mi leszünk az utolsók, akik az önkéntelen útra kelünk, mert nekünk kell az átadás részleteit végeznünk. Hogy merre vezet utunk, azt még nem tudhatjuk. Mindenesetre szétszórnak bennünket a nagy orosz birodalomban, miután az oroszok foglyaikat nemzetiségek szerint elkülönítve osztják és szállítják széjjel. De ha tartózkodási helyem ezernyi kilométerekre volna is a legtávolabbi Ázsiában, gondolataim nálatok időznek és amint lehetséges, levélben hírt adok hogylétemről és irántatok táplált hűséges érzelmeimről. Úgy hírlik, hogy a hadifoglyok levelezését nem akadályozzák meg és mindenesetre könnyebb lesz, mint most az elzárt várból. A rengeteg távolság persze a híreket korlátozza, de annál nagyobb örömet fog azután okozni minden levél megérkezése.
Bármilyen komor is azonban a jelen, ne veszítsük el a reményt a szebb jövőbe. Ha a jó Isten egészségben megtart benneteket, akkor a korábbi vagy későbbi viszontlátás bőségesen kárpótolni fog a hosszú válásért. Fel tehát a fejjel! Semmi csüggedés! Az nem illik ebbe a nagy és dicső korba, mely az utókorban a történelem egyik legnagyobb eseménye lesz. Öreg, mélyen sújtott császárunk példája, aki az elismerés lélekemelő szavait és áldását táviratilag juttatta el hozzánk, – vigasztaljanak és tegyenek erőssé titeket is. Én magam, minden csapás ellenére, optimista maradtam és nem hajlok meg a sors előtt!