Népszava, 1914

„az állam politikájának következményeit minden nő megérzi családjában, otthonában” – a női választójog követelése

1917–1918-ban a magyarországi belpolitika egyik fő kérdése a választójogi reform volt: ebbe bukott bele 1917 májusában a változtatást ellenző Tisza István, míg az őt követő miniszterelnökök programjában ez szerepelt központi helyen – legalábbis elméletben. A konkrét megvalósítás azonban lassan haladt, 1917 őszén még mindig csak a törvénytervezet előkészítésénél tartottak. Az egyik fontos vitakérdés a női választójog volt. A szociáldemokraták itt is minél általánosabb megoldást szorgalmaztak, azaz hogy ne legyenek vagyoni vagy műveltségi korlátozások, így ne csak a „hölgyek”, hanem a munkásnők is részesüljenek a politikai jogokból. E követelésüknek egy nyilvános nagygyűlésen is hangot adtak 1917 október végén, ahol a női főeladó a következőképp érvelt: „A háború hatalmas lökést adott ennek a követelésnek, mert a nők a gazdasági munka minden ágazatában megállják a helyüket és nélkülük ma sem az állami, sem a gazdasági élet nem volna fenntartható. De a háború a nők gondolkodását is gyökeresen átalakította, mert hiszen ma már nem lehet egyetlen nő sem olyan korlátolt, hogy ne látná be, hogy neki igenis törődnie kell az állam dolgaival, a politikával, mert hiszen az állam politikájának következményeit minden nő megérzi családjában, otthonában, legszemélyesebb ügyeiben. Ez az oka annak, hogy ma már a dolgozó nők nagy tömegei követelik azt a jogot, amely az állam dolgaiba való beleszólást lehetővé teszi: az igazi, nőkre is kiterjedő választójogot s ez az oka annak is, hogy a munkásnők között nagy elkeseredést keltenek azok a hírek, hogy éppen a munkásnőket akarják kihagyni a választásra jogosult nők sorából.”
Az 1917 legvégén, a választójogi törvény reformjával megbízott tárca nélküli miniszter, Vázsonyi Vilmos által az országgyűlésnek benyújtott törvényjavaslatba azonban pont az a „hölgyválasztójog” került bele, amely ellen a szociáldemokraták korábban tiltakoztak. Az ugyanis kemény műveltségi feltételt szabott (a polgári iskola 4. osztályának elvégzését, amelynek megléte alól lényegében csak a gyermekes hadiözvegyek kaptak felmentést), így a munkásnők tömegei már ez alapján se kaphattak volna választójogot. Az akkori országgyűlés – ahol továbbra is Tisza István pártja volt többségben – végül még ezt a korlátozott reformot is elvetette, és az 1918. évi XVII. tc. továbbra is a férfiak kiváltságaként értelmezte a választójogot. A női választójogot így először az őszirózsás forradalom első néptörvénye deklarálta.

Felhasznált irodalom:
A munkásnők választójoga. Nagygyűlés a „hölgyválasztójog” ellen = Népszava, 1917. október 23.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1917. október 23.
A munkásnők választójoga.
Nagygyűlés a „hölgyválasztójog” ellen

A szociáldemokrata országos női szervező bizottság vasárnap délutánra nyilvános értekezletet hívott össze a régi képviselőház nagytermébe, hogy a szociáldemokrata párthoz tartozó munkásnők és munkások nevében állást foglaljon a készülő választójogi javaslatnak a nők választójogára vonatkozó részéhez. Az értekezlet a szociáldemokrata párt régi programjához és elvi álláspontjához híven hangsúlyozta, hogy csak azt a választójogot ismeri el általánosnak, amely férfiakra és nőkre egyaránt kiterjed és a választójog gyakorlásához szükséges életkoron kívül mással nincsen korlátozva. Az értekezlet résztvevői, akik között képviselve voltak a budapesti és környéki gyárak munkásnői, nagy elkeseredéssel vettek tudomást, azokról az újságbeli híresztelésekről, hogy a nők közül csak a magasabb iskolákat végzett nőknek és a hadiözvegyeknek készülnek választójogot adni. A munkásnők nagyon erélyes szavakkal követelték a választójognak általánosítását és főképpen azt, hogy a női választójog ne legyen a vagyonos és iskolázott nők kiváltsága, hanem hogy részt kapjanak a politikai jogokból a munkásnők is.
Az értekezletet Brandstein Illésné elvtársnő nyitotta meg. A napirend első előadója
Müller Ernőné elvtársnő volt, aki beszédében rámutatott arra, hogy a szociáldemokrata párt programjába vette már akkor a nők választójogának követelését, amikor még senki sem fogadta komolyan a nők politikai fölszabadításának követelését. Ha ma már sok híve van ennek a gondolatnak: az a szociáldemokrata pártmozgalomnak és a munkásmozgalomnak az eredménye. A háború hatalmas lökést adott ennek a követelésnek, mert a nők a gazdasági munka minden ágazatában megállják a helyüket és nélkülük ma sem az állami, sem a gazdasági élet nem volna fenntartható. De a háború a nők gondolkodását is gyökeresen átalakította, mert hiszen ma már nem lehet egyetlen nő sem olyan korlátolt, hogy ne látná be, hogy neki igenis törődnie kell az állam dolgaival, a politikával, mert hiszen az állam politikájának következményeit minden nő megérzi családjában, otthonában, legszemélyesebb ügyeiben. Ez az oka annak, hogy ma már a dolgozó nők nagy tömegei követelik azt a jogot, amely az állam dolgaiba való beleszólást lehetővé teszi: az igazi, nőkre is kiterjedő választójogot s ez az oka annak is, hogy a munkásnők között nagy elkeseredést keltenek azok a hírek, hogy éppen a munkásnőket akarják kihagyni a választásra jogosult nők sorából. Müller elvtársnő kifejtette, hogy a női választójog ilyen szabályozása, nemcsak a munkásnőkre volna sérelmes, hanem jórészt elértéktelenítené a férfimunkásoknak megadott választójog hatékonyságát is, mert a műveltségi és vagyoni cenzus alapján bejutó nők túlnagy része a vagyonos osztályok reakciós pártjait és politikáját támogatná és tulajdonképpen nem volna egyéb, mint a vagyonos osztályoknak juttatott többesszavazat.
Müller elvtársnőnek nagy tetszéssel fogadott szavai után dr. Kunfi Zsigmond elvtárs beszéde következett […] Oly nagy politikai és szociális föladatok várakoznak az emberiségre, a háború alatt és után, hogy ezeket a föladatokat nem oldhatja meg az emberiségnek fele, a férfinem, hanem szükség van ezeknek megoldásához az emberiségnek másik, nemi szolgaságban sínylődő részére: a nők erejére is. Különösen az anyák és hitvesek viselik ennek a háborúnak szörnyű lelki és gazdasági terhelt és így nekik okvetlenül kijár az a jog, hogy beleszólhassanak az állam politikájába. Az előadó hivatkozott azután a női választójog egyik XVIII. századbeli előharcosának, Olympe des Gougesnak azokra a szavaira, hogy „ha a nőknek megadja a törvény azt a jogot, hogy a vérpadra léphessenek, akkor meg kell adnia azt a jogot is, hogy a közélet tribünjén megjelenhessenek”. Ha a nők a háború alatt nem is léptek vérpadra, de a munka vérpadján ugyancsak megállják helyüket és a legsúlyosabb munkák elvégzésével kétségtelenül jogot szereztek arra, hogy az állam és társadalom ügyeibe szavuk legyen. A szociáldemokraták minden fölnőtt ember és így mindén nő számára is követelik a választójogot; de ha már válogatás történik a nők között, akkor elsősorban a munkásnők számára kell megadni ezt a jogot, mert az ő nagy gazdasági és politikai jelentőségük az a nóvum, az az újság, amelyet a háború a nők helyzetében megteremtett. […] Lehetetlenség belenyugodni abba, hogy a munkások és munkásnők politikai harcainak és áldozatainak gyümölcse a hölgyválasztójog legyen, ne pedig a férfiakra és nőkre egyaránt kiterjedő általános választójog. A munkásnők között csak az osztályharc szellemét élesztené a hölgyválasztójog és a választójogi harc újból nagy erővel indulna meg a másodosztályú polgárokká bélyegzett munkásnők miatt. Kunfi elvtárs nagy tetszéssel fogadott beszéde után a következő határozati javaslatot terjesztette be:
Határozati javaslat.
A szociáldemokrata országos női szervező bizottságnak október 22-én Budapesten tartott értekezlete figyelmezteti a törvényhozás minden tényezőjét arra a munkára, amelyet különösen a háború alatt a nők a társadalmi és gazdasági munka minden területén végeztek és ezek alapján tiltakozik a nők választójogának minden olyan szabályozása ellen, amely bárminő rejtett vagy nyílt vagyoni cenzus alapján csak a vagyonos osztályhoz tartozó nők egy részének adná meg a választójogot és kirekesztené a politikai jogosultak sorából éppen azokat a nőket, akiknek érdekeik védelmezésére leginkább szükségük van a politikai hatalom eszközeire is: a proletár asszonyokat. Miután a választójogi reform kérdését a szociáldemokrata párt lankadatlan küzdelme tűzte napirendre, mivel ennek a pártnak és a hozzá-tartozó gazdasági szervezeteknek soraiban férfi- és nőmunkások vállvetve harcolnak: az értekezlet az egész munkásosztály egyenes provokálásának tartaná azt, ha a munkások és munkásnők áldozatainak fejében a női választójog oly formáját javasolná a kormány vagy fogadná el a törvényhozás, amely nem női, hanem legföljebb hölgyválasztójog nevét érdemelné meg. Az értekezlet fölszólítja az összes dolgozó asszonyokat, hogy tartsanak mindenütt értekezleteket a nők választójoga érdekében és juttassák kifejezésre a munkásnőknek és dolgozó asszonyoknak azt az akaratát, hogy mindaddig nem fognak nyugodni, amíg a nőkre is kiterjedő általános választójogot ki nem vívják.
A szociáldemokrata férfiaknak és nőknek ez az értekezlete a megváltozott politikai és gazdasági viszonyok hatása alatt a társadalmi haladás nélkülözhetetlen előföltételének tekinti a nők általános szavazati jogának megvalósítását mert csak a nőknek, az anyáknak és hitveseknek a politikai hatalomban való részesedése biztosíthatja oly nemzetközi politika folytatását, amely a jövendőre valóban kiküszöböli az esztelen és civilizációnkat megcsúfoló háborúkat és mert csak a nőknek a politikai és gazdasági hatalomban való részesedésétől és nagyobb befolyásától remélhető az „egyenlő munkáért egyenlő bért” szociálpolitikai elvének keresztülvitele.
Az értekezlet végül rokonszenvét nyilvánítja a béke ügyéért rettenhetetlenül küzdő és a német militarista-imperialista kormány által bebörtönzött Rosa Luxemburg, Clara Zetkin és Louise Zietz elvtársnőknek, a német szociáldemokrata nőmozgalom börtönben sínylődő vezetőinek.
A javaslatot a gyűlés egyhangú lelkesedéssel fogadta el. Ezután szót kért Varga Imréné elvtársnő, fegyvergyári főbizalminő és talpraesett szavakkal jelentette be, hogy a munkásnők harcolni is készek azért, hogy ők is kivívhassák emberi és politikai jogaikat.