„Szinte hihetetlen, mennyire ugyanazt kell látnia és ugyanolyan undorral, mint ma nekünk: korrupció, véres terrorizmus, agyafúrt korteskedés, pénzen és pénzért vásárolt többség. És megint csak ugyanúgy, mint mi, ő is csak egyetlen orvosszert tud mind e bajok és gyötrelmek ellen: a demokráciát. Az országot, az uralkodó osztályok önzésének martalékát csak a nép politikai jogokkal való fölruházása mentheti meg. Jöjjenek a Toldi Miklósok, jöjjön a nép, jöjjenek a »kicsinyek s együgyűek«.”

200 éve, 1817. március 2-án született Arany János, így centenáriuma a háború egyik gyötrelmes évére esett. A „komor idők” miatt nagyszabású, országos ünnepség nem lett az akkori kerek évfordulón, de megemlékezésekre országszerte sor került. Március közepén a Petőfi Társaság tartott ünnepi ülést Herczeg Ferenc elnökletével az Akadémia dísztermében, amelyen többek között a kormánypárti Budapesti Hírlap főszerkesztője, Rákosi Jenő olvasta fel Aranyról írt tanulmányát és Jászai Mari színésznő szavalta el „az Arany-balladák legszebbikét, A walesi bárd-ot”.
Természetesen a napilapok is megemlékeztek a költőről március 2-án. A Népszava kiemelt helyen, első oldalon írt „Arany János költészete és a népjogok közötti párhuzam”-ról, ebből következően már a vezércikk címében szerepelt Arany mellett Tisza István is. (A szociáldemokrata újságíróknak mondhatni mindenről a miniszterelnök jutott az eszükbe: havonta több százszor szerepelt a „Tisza” szó az újságban, és ebből csak elenyésző szám utalt a folyóra.) A Népszava megemlékező cikkében szóvá tette: „a nagy költőt irodalmi társaságok és mindenfajta konzervatív körök” ünneplik, miközben „Petőfi Sándor, Kossuth Lajos és Táncsics Mihály neve mellé joggal oda lehet írni az Arany János nevét is, amikor a magyar nép fölszabadító harcának szellemi őseit keressük össze”. Azaz a „magyar konzervatívság” hiába próbálja meg kizárni az alsóbb osztályokat Arany költészetének élvezéséből, a már az általa is kívánt népjogok és demokrácia eljövetelével „a parasztság törzséről hajtott költő, a magyar paraszt életének és vágyódásainak a legremekebb énekese” el fog jutni a magyar néphez.

Felhasznált irodalom:
Arany János és – Tisza István = Népszava, 1917. március 2.
A Petőfi Társaság Arany-ünnepe = Budapesti Hírlap, 1917. március 4.
A Petőfi Társaság Arany-ünnepe = Budapesti Hírlap, 1917. március 20.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1917. március 2.
Arany János és – Tisza István

Március 2-án tér vissza századszor Arany János születése napja. Nagyban ünneplik a nagy költőt irodalmi társaságok és mindenfajta konzervatív körök. Arany János ahhoz a nagy nemzedékhez tartozik, amely megcsinálta a 48-as forradalmat és kiverekedte a jobbágyfölszabadítást. Petőfi Sándor, Kossuth Lajos és Táncsics Mihály neve mellé joggal oda lehet írni az Arany János nevét is, amikor a magyar nép fölszabadító harcának szellemi őseit keressük össze. De milyen más, mennyire elütő lett Arany János emlékezetének a sorsa. Kossuth Lajost, a jobbágyfölszabadítót a magyar paraszt hosszú időkre a szívébe zárta. Petőfi Sándorhoz, a kommunistasággal vádolt szocialistához (ahogy a ’40-es évek gondolatvilága értette és nevezte a szocializmust) évről-évre elzarándokol a magyar proletárság hódoló menete. Táncsics Mihály életpályája második felében pedig már maga is megtalálta az utat a proletárság első szervezeteihez. Csak éppen Arany János, a parasztság törzséről hajtott költő, a magyar paraszt életének és vágyódásainak a legremekebb énekese nem tudott soha a magyar néphez eljutni.
Mint az élet valamennyi javát, mint az emberi lakást, a jóllakást, a szabad időt, úgy foglalta le a maga számára a szépséget is a társadalom uralkodó rétege. Csak a sors különös kedvezése segítheti a nagy költőt, hogy mégis eljuthasson a tömegekhez. Arany János költészete köré olyan magas sáncot rakott a magyar konzervatívság politikája és irodalmi politikája, mint aminőt a magyar alkotmány köré, a politikai jogok köré, az államkormányzás köré. Ahogy kizárták a magyar népet a választójogból, úgy zárták ki Arany János költészetének élvezéséből. Az eszköz mind a két célra ugyanaz: a vagyoni cenzus. Választó csak az lehet, aki adót fizet vagy akinek annyi pénze van, hogy diplomáig juthat. Arany Jánost csak az olvashatja, aki meg tudja fizetni a drága díszkiadások adócenzusát, és Arany János költészetét csak az élvezheti, aki a tehetősség alapjain föl tud jutni a szellemi igények ormaira.
Semmi erőltetettség nincsen abban, ha Arany János költészete és a népjogok között párhuzamot állítunk föl. Arany János maga mindig úgy érezte, hogy mély közösség van a nép sorsa és a maga költészetének a sorsa között. Nyíltan ki is mondotta, hogy a nép uralomra jutásától várja a maga költészetének az uralomra jutását is. Petőfi is, ő is hirdeti, hogy „a század föladata a nép politikai uralkodásának a megteremtése”. Állandóan szenvedélyes hévvel izgat a „kiváltságos osztály” uralma ellen. Tisza István bizonyára nagyon meg fogja róni érte, de a nép politikai uralmáról így ír: „Minden politikai kérdés alapvonalaiban illeti a népet, mert a nép többé nem a misera plebs contribuens [szegény adózó nép], hanem a kormányzó és törvényhozó hatalom. Azért a népnek ismernie kell, folytonos figyelemmel kell kísérnie a politikai dolgot.” Abban sincsen egy véleményen Tisza Istvánnal, hogy a nép ostoba és éretlen: „Általában nem kell a népet oly ostobának tartani.” Félünk, hogy ha Tisza István megtudja, hogy milyen fölforgató tanokat hirdet, nemcsak ő, hanem barátja, Petőfi is, mindkettőjüket ki fogja tiltani a magyar iskolakönyvekből. Petőfi a nép éretlenségéről ugyanekkor így ír: „De a legszebb az, hogy ők a népet, amelynek ők képviselői, oly éretlennek, butának tartják. Végső argumentumuk mindenre az, hogy hja, a nép még ilyen meg olyan éretlen. Köszönd meg ezt képviselőidnek, nép. Én, megvallom, egészen másformának ismerem a népet és éretlenségének legföllebb egy példáját tudom. Azt, hogy ilyen képviselőket választott.”
Milyen sivár látvány ezekkel a szavakkal szemben a mai magyar költők és írók legnagyobb részének elvektől és minden politikától való mentessége. Milyen sivár látvány a mai magyar közélet, amely még ma is ott tart, hogy a legelemibb politikai jogokkal szemben a nép éretlenségéről és ostobaságáról beszél. Szinte megdöbben az ember, ha látja, mennyire hasonlít a mai osztályparlament képe a ’40-es évek rendi országgyűléseinek a képéhez. Ahogy ma is csak a szatíra az egyetlen hang, amely igazán illik a magyar parlament tárgyalásaira, úgy ír Arany szatirikus eposzt a nemesség vármegyei parlamentjeiről. Mint ahogy ma a magyar nép csak kívülről nézheti az urak egymással való civódását, úgy írja Arany, hogy azért ír szatírát, „hogy kiöntsem bosszúságomat, amire más terem nem igen vala, nem tartozván kiváltságos osztályhoz.” Szóról-szóra ugyanaz a véleménye a rendi marakodásokról, amit mi ma szoktunk megállapítani az osztályparlament marakodásairól: alapjában véve „képzelt érdekekért” folyik itt a titánkodó sziklahajigálás. Egyformán visszataszítónak találja a nemesség pártjait, akár konzervatívoknak, akár szabadelvűeknek nevezzék is magukat. Szinte hihetetlen, mennyire ugyanazt kell látnia és ugyanolyan undorral, mint ma nekünk: korrupció, véres terrorizmus, agyafúrt korteskedés, pénzen és pénzért vásárolt többség. És megint csak ugyanúgy, mint mi, ő is csak egyetlen orvosszert tud mind e bajok és gyötrelmek ellen: a demokráciát. Az országot, az uralkodó osztályok önzésének martalékát csak a nép politikai jogokkal való fölruházása mentheti meg. Jöjjenek a Toldi Miklósok, jöjjön a nép, jöjjenek a „kicsinyek s együgyűek”.