„Nagyon sok becsületes ember ma úgy tartja, a stílusom semmit sem ér. Mivel igazuk lehet, abbahagyom az írást, így foglalkozás nélkül maradok. Mivel már nem vagyok fiatal, de egészségi állapotom kiváló, kérem, avasson engem katonává.” – írta a 69 éves Anatole France 1914 szeptemberében Alexandre Millerand francia hadügyminiszternek, aki épp csak egy hónappal korábban vette át Adolphe Messimy helyét. Elődje már a háború első hónapjában megbukott, mert nem sikerült megvalósítani a francia mobilizációs és felvonulási terveket, utódjának viszont egy hónap alatt sikerült mobilizálnia a világháború egyik potenciális ellenfelét, a baloldali értelmiség egyik vezéralakját.
Anatole France már az I. világháború kezdetén veteránnak számított. Igaz, a „Polgárkirály”, Lajos Fülöp idején született író csak az ötödik ikszen túl, a Dreyfus-ügy csatározásaiban kapcsolódott be a politikai küzdelmekbe és vált az állam és egyház szétválasztásának, majd a szocialista párthoz közeledve a munkásjogok követelőjévé. France, mint a francia baloldali gondolkodók többsége, 1914-ben eljutott a „szent egységig”, de a klerikális Léon Bloy-tól a szekuláris jobboldali Charles Maurras-on és Maurice Barrès-en át a korábbi háborúellenesekig – mint Gustave Hervé vagy ő maga – ívelő „union sacreé”-ig vezető út nála az átlagnál kanyargósabban alakult.
A francia baloldalt a német ultimátum napján – a France-nál 15 évvel fiatalabb – Jean Jaurès meggyilkolása rázta meg. A háború ellen nemcsak hevesen felszólalni készek, de – az Internacionálé vonalán – aktívan is fellépni igyekvők tábora vezér nélkül maradt. France először – 1914 augusztusában – szembefordult a háborús ügy mögött felsorakozó szocialistákkal és inkább vidékre költözött a „hisztériás” Párizsból, hogy aztán szeptember végén már a francia hadseregnek ajánlja fel szolgálatait, amiről közel egy hónapos késéssel Az Est is beszámolt. Ekkor a háborúellenességet már csak néhányan őrizték, köztük Romain Rolland, de ő is Svájcból bírálta a francia és német értelmiség háborús gyűlölködését. France a következő évben megírta A dicsőséges úton (Sur la voie glorieuse) című könyvét, amelyet Kosztolányi Dezső a Nyugatban „egy nagyon szomorú könyvnek” minősített. Kosztolányi így jellemezte a később France által is élete legrosszabb cselekedeteként értékelt írásművet: „Három frázist ismételget a zsibbadásig és unalomig: 1. Franciaország nem akarta a háborút. 2. Épp ezért ki kell tartania. 3. A vérből majdan szebb jövendő csírázik. Nincs olyan párizsi vezércikkíró, aki ne ugyanezeket és ugyanígy mondogatná. Hogy mennyire nem illik hozzá ez a hajrá, akkor érezzük, mikor – a könyve egy helyén – a régi francia karácsonyokról mélázik el. Ez oázis ebben a betű-sivatagban. Itt felmelegszik, sugárzik és olvadoz, a múlt és a hagyomány polgári idilljében.”
Később Anatole France is szembefordult a háborúval, de a nyilvánosság előtt – akárcsak Henri Barbusse – csak 1918 végétől talált vissza háborúellenes hangjához. 1921-ben – három évvel halála előtt – neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat az indoklás szerint nemes stílusáért, mély emberbarátságáért, méltóságteljes eleganciájáért és igaz gall temperamentumáért.

Készítette: Takács Róbert

Anatole France közlegény levele = Az Est, 1914. október 26.