A gabona és a szálastakarmány hiánya a háborús évek számának növekedésével arányosan egyre komolyabb problémát jelentett. A hátországban jó időjárási körülmények mellett még mindez kezelhető volt, de ha korán jött az ősz, a gazdák hamarabb elkezdték az istállóztatást is – azaz jóval nagyobb mennyiségű szénára és szalmára volt szükségük az átteleltetéshez.
A fronton egészen más volt a helyzet. A vonuló hadsereg számára állandóan biztosítani kellett a takarmányt az igavonó állatok és a lovak számára, a hátországból érkező utánpótlás azonban sokszor akadozott vagy egyáltalán nem érkezett meg – ha mégis, többnyire a szállítás hosszú heteitől bepenészedve, használhatatlan állapotban. Ezért sokan alternatív megoldásokon törték a fejüket: hogyan lehet olcsón, nagy tömegben állati takarmányt előállítani?
Németországban például „húsabrakliszttel” kísérleteztek, amely – a híresztelések szerint – elhullott állatok csontjából, húsából és az állatok gyomrában talált, még fel nem dolgozott anyagokból készült. Ezt az őrleményt kapták a lovak a zab vagy kukorica mellé, fő táplálékként. A kísérlet nem válthatta be a hozzá fűzött reményeket, legalábbis a szövetséges francia sajtó szerint, amely a németek csonttá soványodott állatairól számolt be.
A takarmányozásnak mindenesetre vannak sokkal békésebb módszerei is: 1917-ben a Természettudományi Közlönyben a szárított vadgesztenyét ajánlották a sertéstartó gazdák figyelmébe, mint a burgonyánál értékesebb takarmányt, és mint olyat, amely megközelítette a gabonadara táplálóértékét.

Felhasznált irodalom:
A szénáról és szalmáról = Pesti Hírlap, 1917. szeptember 7.
A németek húsabrakot adnak lovaiknak = Pesti Hírlap, 1917. szeptember 1.
A vadgesztenye felhasználása = Természettudományi Közlöny, 1917. október 1. – október 15., 683-684. füzet

Készítette: Kaba Eszter

Pesti Hírlap, 1917. szeptember 1.
A németek húsabrakot adnak lovaiknak

A Le Petit Parisien fantasztikus cikket közölt arról, hogy a németek takarmányhiány következtében arra kényszerültek, hogy lovaikat és igásállataikat húsabrakkal táplálják. A cikk azzal kezdődik, hogy a franciáknak általában föltűnt, hogy a német lovasság lóanyaga nem állja ki a versenyt az entente lóanyagával. Kutatni kezdtek, és csakhamar rájöttek arra, hogy a németeknél nagy a zab- és takarmányhiány. Már 1915 március havában – mondja a francia lap – a német hadvezetőség rendeletet bocsátott ki, amely az állati táplálkozásra alkalmas falevelek gyűjtését rendelte el, és a lovasság állatállományát is ezzel etették. 1916. május elsején a német főhadiszállás, látva a zabhiány következtében mindinkább elviselhetetlenné váló helyzetet, elrendelte, hogy vizsgálják meg egy német tanárnak a találmányát, amely nélkülözhetővé teszi a zabot, vagy legalábbis lehetővé teszi, hogy a régi zabadagnak csak egy részét etessék meg az állatokkal. Ennek a találmánynak „Fleisch Futter Mehl” (húsabrakliszt) a neve, és állítólag elhullott állatok csontjaiból, húsanyagából és az állatok gyomárban talált, még fel nem dolgozott anyagokból készült. A XVI. hadosztály lovait használták föl a húsabrakkal való kísérletezésre. A kísérletek július havában be is fejeződtek. Az új találmány eredményét kielégítőnek találták, és a front mögött hozzáláttak nagy arányokban való készítéséhez. Ennek révén a lovakat úgy táplálták, hogy ezentúl mindegyik csak egy kiló zabot vagy másfél kiló kukoricát és két és fél kiló húsabrakot kapott. A lap ezután megemlíti, hogy nem kell irigyelni a németek húsabrakját, mert lovaikon ma már csak bőrtakaró van, és alig látszik meg rajtuk a hús, aminek pedig fokozottan meg kellene látszania, hiszen most húsabrakkal táplálják őket. A franciák – folytatja a Le Petit Parisien – majd csak megmaradnak a régi, jól bevált zab és széna mellett és a francia lovak sem fognak haragudni érte, ha ettől nem fognak eltérni.