Közel hatvan évig, 1870-től 1929-ig tartott a pápák önként vállalt vatikáni fogsága, azaz miután az Olasz Királyság csapatai elfoglalták Rómát, a katolikus egyház vezetői tiltakozásul nem hagyták el új (kényszer)lakhelyüket, nem léptek olasz földre. 1915-ben egy közeli természeti csapás miatt azonban XV. Benedek mégis – kivételesen és ideiglenesen – feladta elzárkózását.

1870-ben két európai főváros is ostrom alá került – szeptember 19-én a porosz hadsereg vette körül Párizst (és foglalta el négy hónappal később), és napra pontosan ekkor érkezett meg az olasz hadsereg Róma falai alá. A két esemény nemcsak időben esett egybe, komoly ok-okozati összefüggés is fennállt. Az 1861-re kiharcolt olasz egység nem volt teljes, míg Róma és környéke megőrizte önálló államiságát: az olasz nemzetgyűlés annak ellenére Rómát választotta az új egységes állam fővárosának, hogy az akkor fennhatóságán kívül esett.

A Pápai Állam fennmaradását fő szövetségese, III. Napóleon és az általa Rómában állomásoztatott francia egységek biztosították. A porosz–francia háború azonban már szeptember elején a francia császár bukásához vezetett, a francia hadsereget pedig már korábban hazarendelték Rómából. Róma – ha nem is maradt teljesen védtelen, de – nem tarthatta magát a jelentős túlerőben lévő olasz csapatokkal szemben. A néhány órás tűzpárbaj elsősorban annak demonstrálására szolgált, hogy a Pápai Államot erőszakkal foglalták el.

II. Viktor Emánuel látványos döntéssel beköltözött a pápa korábbi rezidenciájába, a Quirinale-palotába. Amikor a palota kulcsait követelte IX. Piustól, az megvetően válaszolt: „Kinek képzelik magukat ezek a tolvajok, hogy tréfát űznek és a kulcsot kérik, hogy kinyissák a kaput? Törjék csak be, ha ehhez van kedvük. Bonaparte katonái, amikor el akarták fogni VII. Piust, az ablakon át másztak be, de még ők sem voltak oly arcátlanok, hogy a kulcsokat kérjék.” A pápa nem ismerte el az olasz állam fennhatóságát a korábbi területén, és a világi és egyházi állam viszonya évtizedekig ellenséges maradt. Ezen az sem változtatott, hogy 1871-ben az olasz parlament olyan törvényt fogadott el, amely az államiság jegyeivel ruházta fel a Vatikánt, például nagyköveteket fogadhatott és nevezhetett ki. Ám ha ragaszkodunk ahhoz, hogy az olasz állam nem rendelkezhet az egykori Pápai Állam ügyeiről, akkor ezen logika mentén ez a törvény is nyilvánvalóan semmisnek tekintendő.

IX. Pius és az őt követő pápák azt is megtagadták, hogy olasz földre lépjenek, inkább évtizedekre a Vatikán foglyainak tekintették magukat. Ezzel is azt demonstrálták, hogy elutasítják korábbi államuk területén az olasz király uralmát. A „bojkott” odáig ment, hogy a pápa a Szent Péter-bazilika Szent Péter térre néző erkélyére sem volt hajlandó kilépni (onnan szokta osztani a pápa az Urbi et orbi áldást), mivel a teret az olasz hadsereg felügyelte.

Az ellentét a következő pápák idején sem rendeződött, bár bizonyos konszolidáció azért történt. Így XII. Leó (1878–1903) engedélyezte a katolikus hívőknek, hogy részt vegyenek az olasz helyi közéletben, XV. Benedek (1914–1922) pedig – igaz, már a világháború után – attól sem tiltotta el a vallásos embereket, hogy az országos választásokon is szavazzanak. Mégis szenzációként hatott Az Est 1915. január 16-i jelentése, miszerint az előző év őszén megválasztott, a karácsony előtti időkben a nagyhatalmakat egy erőtlen kísérlettel fegyvernyugvásra bírni törekvő XV. Benedek mégis elhagyta a Vatikán területét. A lap úgy harangozta be ezt a január 14-i eseményt, miszerint az „a vallás egyik legnevezetesebb eseménye lesz”, és „fényes híd gyanánt ível a mély szakadék fölött, amely majdnem ötven éve tátong a Vatikán és Quirinale között”.

 
A rendkívüli eseményt az 1915. január 13-i avezzanói földrengés váltotta ki: a közép-olasz települést porig romboló, a szomszédos falvakban is hatalmas pusztítást végző földrengés több mint 30 000 áldozatot követelt. (Az Est még 40 000 halálesetről számolt be.) Avezzano Rómától mintegy 100 kilométerre fekszik, de a rengést a fővárosban is észlelték. A sebesültek egy részét pedig Rómába szállították. A nevezetes határátlépés pedig úgy történt, hogy XV. Benedek úgy határozott, meg kell látogatnia az áldozatokat a Vatikán határán álló Santa Marta kórházban. A látogatás pár nappal később megismétlődött. Az intézmény jelenleg a Vatikán kezelésében áll, de 1915-ben hasonló volt a státusza, mint a Szent Péter térre néző erkélynek, így az évtizedes elzárkózás feladásához vezető út kezdeteként értelmezhette a korabeli sajtó.

A megegyezéshez azonban sem a földrengés nem vezetett el, sem az I. világháború, amely viszont megakadályozta azt, hogy az ilyen súlyú katasztrófáknál megszokott nemzetközi segélyakciók szerveződjenek. Pár hónappal később az addig semleges Olaszország is belépett a háborúba – az antant oldalán –, aminek a pápa kevés sikerrel tudta elejét venni, ahogy az 1914 karácsony előtti fegyverszüneti közvetítési kísérletei is elhaltak. Így a háború ahelyett, hogy legalább az adott keretek közt maradt volna, 1915-ben továbbterjedt.

Az olasz–vatikáni viszony végleges rendezésére csak XV. Benedek utódja, XI. Pius pápasága alatt, Mussolini Olaszországával került sor. Az 1929-es lateráni egyezmény kimondta, hogy Vatikán szuverén állam, cserébe az elismerte, hogy Róma az Olasz Királyság fővárosa, amelyben a Vatikán mintegy kéttucatnyi területenkívüliséget élvező ingatlannal is rendelkezik. Olaszország államvallásnak ismerte el a katolikus vallást és az egyház számos előjogát elismerte Olaszország egész területén.

 
Felhasznált irodalom:
1915. I. 14. = Az Est, 1915. január 16.
Az olaszországi földrengés = Az Est, 1915. január 16.
Paterno teljesen elpusztult = Az Est, 1915. január 17.
A pápa újra elhagyta a Vatikánt = Az Est, 1915. január 18.
40 000 emberélet veszett el a földrengéskor = Az Est, 1915. január 20.

 
Készítette: Takács Róbert