Tisza István és Bethlen István – két meghatározó magyar miniszterelnök a 20. század első felében. Ennek megfelelően megítélésük saját korukban ellentmondásos, néha egyenesen végletes volt, és sokáig olyan is maradt. Ma már sokkal árnyaltabban látjuk tevékenységüket, amelyben konzervatív alapállásuk mellett voltak előremutató, „modernnek” tekinthető reformok is. Egy fontos politikai alapkérdésben viszont mindketten elég „maradi”, „korszerűtlen” álláspontot foglaltak el mind a kortársak, mind az utólagos történészi értékelések szerint is: ez a választójog ügye volt.
Az első világháború előtti években Tisza sikeresen szerelte le a jelentős választójogi reform követelését az ellenzéke megosztásával, a tüntetések akadályozásával és azok erőszakos leverésével, valamint egy korlátozott kormánypárti reformmal (1913. évi XIV. tc.). A háború aztán nemcsak az 1915-ös általános választások megtartását akadályozta meg, hanem a választójog ügyét is háttérbe szorította – de csak átmenetileg. Az újabb és újabb korosztályok katonai behívásával ugyanis egyre többen – a katolikus néppártiaktól és keresztényszocialistáktól a szociáldemokratákig – tették szóvá, hogy miközben a 30 év alatti fiatalokat akár az életük árán is az ország védelmére kötelezték, ők politikailag „éretlenek” maradtak, azaz nem volt választójoguk. A szociáldemokraták emellett az általános és titkos választójogot is próbálták kívülről a parlamenti viták témájává tenni 1915 végén és 1916 őszén is – először kisebb, másodjára már nagyobb sikerrel. Tisza azonban határozottan ellenállt a választójog mindenfajta reformjának.
1917 elején a kormány egy elvileg mindenki által támogatott, konszenzusos törvényjavaslat kapcsán futott bele újra a választójogról szóló vitába. Egy kormánypárti képviselő ugyanis a háborúban elesett hősök előtti tisztelgésről, minden településen felállítandó emlékműről nyújtott be javaslatot. Ezzel természetesen az ellenzék is egyetértett, de egyben kihasználta a helyzetet: Rakovszky István néppárti képviselő módosító indítványt nyújtott be arról, hogy a még élő „hősök”, azaz a 20 év fölötti, frontszolgálatot teljesített katonák kapják meg az aktív választójogot, azaz szavazhassanak. Az erről szóló február 8-i parlamenti szavazáson azonban – sok távollévő vagy nem szavazó honatya mellett – csak 75 képviselő támogatta a javaslatot, 122 kormánypárti képviselő leszavazta. Az ismertebb, igennel szavazó politikusok rövid listája is jól mutatja e kérdésben a széleskörű ellenzéki egységet: gróf Andrássy Gyula, gróf Apponyi Albert, gróf Batthyány Tivadar, gróf Esterházy Móric, Giesswein Sándor, gróf Károlyi Mihály, Nagyatádi Szabó István, Vázsonyi Vilmos – míg a másik oldalon leginkább Tisza István tekintélye, illetve a kormány iránti hűség állt. Ráadásul Tisza „konok” elhivatottságában még rá is játszott arra, hogy ő végsőkig, akár egyedül is ellen fog állni a „választójogi radikalizmus nemzeti veszedelmének”.
Ugyanezt hangsúlyozta a szociáldemokrata Népszava: Tisza az egyetlen, utolsó gátja a „haladásnak”, amikor Európában már Oroszországon kívül mindenhol, az ellenséges, a semleges és a szövetséges államokban is kiterjedtebb választójog van, mint Magyarországon. Ezért is vált – minden háborús nehézség és probléma ellenére – 1917-ben központi kérdéssé a választójogi harc.
Felhasznált irodalom:
A választójog ellen – mindhalálig… = Népszava, 1917. február 9.
Tisza vagy a nép = Népszava, 1917. február 9.
Varga Lajos: Kormányok, pártok és a választójog Magyarországon 1916–1918. Budapest, 2004. 35–37.
Készítette: Ignácz Károly
Népszava, 1917. február 9.
A választójog ellen – mindhalálig…
Gróf Tisza István fölállt a fekete barikád tetejére, amely a nép elől a politikai érvényesülés útját elzárja és elismerésre méltó őszinteséggel kijelentette, hogy erejének utolsó parányáig fog azon a barikádon küzdeni a demokratikus választójog ellen és kész inkább politikailag elpusztulni, semhogy a hazáért hősiesen vérző és szenvedő népet a politikai jogtalanság bilincseiből szabadulni engedje.
Amennyire csak lehetséges, izgalom nélkül, nyugodtan kell elbírálnunk a miniszterelnök úrnak ezt az állásfoglalását. Hogy is volt tehát?
A képviselőház javaslatot tárgyal, amellyel a kormány az elesett hősök iránt való hála és kegyelet lerovásának módját akarja törvénybe iktatni. A hála és kegyelet bebizonyításának legszebb és legcélszerűbb módja az volna, ha a hősök özvegyei és árvái számára ellátást biztosítana az állam; de a kiváló miniszterelnöknek és derék pártjának más a véleménye. Arról pedig, hogy az életben maradó hősökkel szemben is van a hazának tartozása: arról még csak hallani sem akar gróf Tisza István és sóval konzervált hűségű tábora. Rendkívül kellemetlen neki, hogy az ellenzék az olcsó hála és kegyelet törvényjavaslatának tárgyasa közben állandóan a népjogok kiterjesztését sürgeti, választójogot követel elsősorban a hősök számára, akik életüket tették kockára a haza védelmében. Csütörtökön a Magyar Bank csinálta nemzetvezérek végre megsokallották az ellenzéknek ezt a következetes kellemetlenkedését és nyilatkoztak. Először is a belügyminiszter kijelentette, hogy ez a téma nem tartozik ide. De ez még semmi; a munkapárti szellem igazi megnyilatkozása csak utóbb következett, amikor fölállt gróf Tisza István és körülbelül a következőket mondotta:
Rendkívül csodálkozom azon, hogy akikkel éveken át együtt harcoltam a választójogi radikalizmus ellen, azok most a legtúlzóbb megoldást keresik. Volt idő, amikor csak én magam küzdöttem a választójogi radikalizmus ellen és magam sem hittem, hogy sikerül megállítanom ezt a nemzeti veszedelmet.
Tehát – a miniszterelnök úr szerint – a jognak az a mértéke, amelyet már régóta élvez a német, a bolgár, az osztrák polgár, az nálunk a „legtúlzóbb megoldás”; a hazájáért vérző polgárnak jogokkal való fölruházása minálunk nemzeti veszedelem!
Óriási fölháborodás követte a miniszterelnök úr kijelentését. De a tudatosan provokált vihar háborgásából is kisüvített Tisza szava:
Ha keresztül gázol is valakin a világtörténelem kereke azért, mert ellene áll a radikális törekvéseknek, akkor is meg kell kísérelni az ellenállást… Míg lesz parányi erőm, azt arra használom, hogy a nemzetet a választójog könnyelmű kiterjesztésétől megóvjam.
Tehát gróf Tisza István kész odavetni magát a haladás szekere elé, hogy azt megállítsa útjában és inkább hajlandó elszenvedni, hogy csaták szilaj paripái száguldanak keresztül dicső holttetemén, semhogy Magyarországnak azok a fiai, akiknek a harctéren való nagyszerű hősiességét és itthon való bámulatos kitartását ő maga is oly sok ékes frázissal magasztalta, […] polgársorba emelkedhessenek. Gróf Tisza István fogadalmat tett, hogy ereje fogytáig fog küzdeni a választójog „könnyelmű” kiterjesztése ellen és bizonyosra vehetjük, hogy ezt a fogadalmát meg fogja tartani.
[Itt a cenzúra törölt pár sort.]
Gróf Andrássy Gyula megértette, hogy Tisza legelsősorban ő reá célzott, amikor fájdalmasan panaszkodott azokra a volt fegyvertársaira, akik elhagyták őt „a választójogi radikalizmus” ellen folytatott küzdelmében. Andrássy – akit komoly ember igazán nem vádolhat radikalizmussal és „a legtúlzóbb megoldás” keresésével – személyes kérdésben fölszólalva, így felelt Tiszának:
Ő nem a radikalizmusnak, hanem az elmaradhatatlan fejlődésnek a híve, amely elöl kitérni nem lehet. Tisza még a plurális választójogot is sokallotta. Ha valaki nem érti meg az új idők szavát, az lehet bölcs, tudós, derék ember, csak államférfi nem. Az események megmutatták, hogy a szociáldemokraták szívvel-lélekkel küzdöttek a nemzeti érdek szolgálatában és most mágnás, polgár és munkás együtt követeli a választójogot.
Amire a miniszterelnök – csalhatatlanságának tudatában – kijelentette, hogy Andrássy örvény szélén áll.
Ez történt, rövidesen összefoglalva, a választójog dolgában a képviselőház csütörtöki ülésén. Kell-e ehhez sok magyarázat?
A háború előtt gróf Tisza István azzal érvelt a demokratikus választójog ellen, hogy a ma még jogtalan milliók a politikai jogra éretlenek és hazafias szempontból megbízhatatlanok. A háború ezeknek az érveknek hazug voltát annyira nyilvánvalóvá tette, hogy a nemes gróf már nem mer rájuk hivatkozni, csak úgy általánosságban állítja még mindig, hogy a választójog kiterjesztése nemzeti veszedelem.
[Itt a cenzúra törölt pár sort.]
De ki hiszi ezt el, még ha Ő mondja is?… Nyilvánvaló most már még a leggyöngébb fölfogásúak előtt is, hogy Tisza nem a hazát félti a választójogtól, hanem az osztályuralmat akarja megőrizni mai rideg kegyetlenségében. Andrássy és az ellenzék pedig nem a „túlzó radikalizmust” akarják szolgálni, hanem attól a szerencsétlenségtől akarják megóvni a hazát, amely reája szakadna, ha gróf Tisza István konok megátalkodottsága, a haladás elemi követelményeivel szemben való rabsága tovább is fönntarthatná a mostani állapotot.
[A cenzúra az utolsó pár sort is törölte.]