Az SPD frakció, 1914

A szociáldemokrácia dilemmái a világháború derekán

Persze a német, francia, orosz vagy magyar szociáldemokraták nem tudhatták, hogy 1916-tal még csak a háború derekához értek, de azt igen, hogy a „pompás hangulat”, a Párizsig/Berlinig masírozunk 1914. augusztusi lelkesedése már elpárolgott, az a „pompás” légkör, amikor a francia Jean Jaurès-t nemzetárulóként lőtték le egy párizsi kávéházban, és amikor a német szociáldemokraták – két kivétellel – megszavazták a hadihiteleket, már nincs többé. Belefúlt a Belgiumot és Franciaországot átszelő árokrendszerek porába és sarába, a mazúriai mocsarakba; elveszett az emelkedő árak és a szűkös élelmiszerválaszték szorításában.

1914 augusztusában mindössze ketten mondtak nemet a hadihitelekre a német szociáldemokrata párt (SPD) frakciójából, de a történelmi emlékezet csak Karl Liebknecht nevét őrizte meg. A másik Otto Rühle volt, aki 1919 után balról kritizálta a bolsevik irányvonalat, a Szovjetuniót pedig államkapitalizmusként írta le, így a kommunista mozgalom számára nemkívánatos személlyé vált. Bár az SPD-n belül már a kezdettől voltak, akik ellenezték a háborút, a párt igyekezett egységesnek mutatkozni, és nem vállalta, hogy szembemenjen az akkor kifejezetten háborúpárti közvéleménnyel sem, hiszen még a szervezett munkások többsége is támogatta a franciák megleckéztetését. 1914-ben öngyilkos dolognak tűnt szembemenni az árral, hogy a „nemzetáruló” címkét aggassák rájuk. A másik dolog, amit akkor a szociáldemokrata pártoknak Nyugaton meg kellett fontolniuk, hogy parlamenti, de a kormányzás közelébe ekkor még nem engedett, „megtűrt” pártként a saját működésüket korlátozták, sőt kockáztatták volna a háborúval való nyílt szembenállással.

Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg, 1909
Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg, 1909

 
A német szociáldemokrácián belül azonban elég erős volt a párt baloldala ahhoz, hogy már az első év végén hangot adjon ellenvéleményeknek. Liebknecht – akit 1907-es antimilitarista kiáltványa után, hatalmas sajtóérdeklődéssel kísért perben jó pár évvel a világháború kitörése előtt másfél éves börtönbüntetésre ítéltek – 1914 decemberében már nyíltan az újabb hadihitelek megszavazása ellen agitált. Az év végi szavazáson a népes, 110 fős szociáldemokrata frakcióból (a Birodalmi Gyűlés legnagyobb frakciója az I. világháború kezdetén az SPD volt, míg a magyarországi választási rendszer úgy volt kialakítva, hogy a szociáldemokraták csak parlamenten kívül működhettek) már 17-en tartózkodtak. Ekkor már a híres teoretikus, Karl Kautsky, illetve az SPD frakcióvezetője, Hugo Haase is felemelte a szavát a hadviselés kritikátlan támogatása ellen. A párt baloldal szárnya csak azt szabta volna támogatása feltételéül, hogy a német kormány mondjon le minden annexiós célkitűzésről, ami a Mitteleuropa-terveket dédelgető, Kelet- és Közép-Európa térképét átformálni szándékozó vezető körökben természetesen fel sem merült.

A háború második évében a baloldali pártban a háborút ellenzők tábora tovább erősödött. 1915 szeptemberében a semleges Svájcban, a Bernhez közeli Zimmerwaldban 11 ország (köztük az országként nem létező Lengyelország, és a háborúban egymással szemben álló felek) 38 szociáldemokrata politikusa találkozott. A Lenin által is aláírt háborúellenes manifesztumot az SPD részéről Georg Ledebour és Adolf Hoffmann szignálta.

A konferenciát követő újabb hadihitel-szavazáson pedig már a „tartózkodás” helyett a „nem” szavazatok száma érte el a 17-et, köztük volt a teoretikus Eduard Bernsteiné és Haase-é is. Az Est 1916. januári írása e szavazás utáni pillanatban készült és siratta el a háborús erőfeszítések melletti szociáldemokrata nemzeti egységet. Azt, amely a szerző szerint az SPD számára is előnyös volt, hiszen nem csak a központi hatalmak győzelmének egyik záloga volt, hanem jelentősen növelte a párt elfogadottságát a hatalom részéről is, és legalább már a kormányzás helyi szintjein – városi önkormányzatokban, tartományi gyűlések egyes posztjain – és a hadsereg tisztikarában is megjelenhettek szociáldemokraták.

Amiről Az Est még nem írhatott, hiszen a következő hónapok fejleménye volt, hogy a folyamatok nem a viták elcsendesítésének kedveztek. A „renitensek” nem adták fel háborúellenes meggyőződésüket: a leghangosabb antimilitarista Liebknechtet – akit 1915-ben képviselő volta ellenére besoroztak és a keleti frontra vezényeltek, ahol hónapokon át temette az elhunyt katonákat – hamarosan börtönbe vetették. A háborúellenes szárny pedig kivált az SPD frakcióból, megalakították a Szociáldemokrata Munkaközösséget, majd a következő évben Németország Független Szociáldemokrata Pártját.

 
Felhasznált irodalom:
Ke.: Ellentétek a német szociáldemokrata pártban = Az Est, 1915. január 3.

 
Készítette: Takács Róbert