1918 áprilisára–májusára a Monarchia tartalékai végképp kezdtek kifogyni. Nemcsak élelemről, anyagi erőkről, hanem emberekről volt szó. És főleg: lelki tartalékokról – lázadoztak a katonák, forrongtak a nemzetiségek, szervezkedtek a munkások. A csehek Prágában már-már függetlenségi ünnepet ültek. Rómában az emigrációs nemzetiségi vezetők radikalizálódtak. A folyamat vége ismert: a kettős Monarchia hamarosan darabjaira hull. 1918 májusa döntő fordulatot hoz a diplomáciában is: az USA külügyminisztere ekkor a Monarchia feldarabolására törő nemzetiségeket kezdi pártolni.

„Tizenkilenc éves vagyok. Elég volt a frontból, a sebesülésekből, az éhségből és a fagyból. Dezertálni fogok. Ha harcolok, tudni akarom, hogy miért harcolok” – írta Andrej Zlobec 1918-ban. A szlovén származású katonát Miha Sluga 2007-es ljubljanai egyetemi diplomamunkájában idézte. Sluga főleg az Ausztriában besorozott szlovénok lojalitását vizsgálta az I. világháborúban, ezért is írt az ekkori egyik legnagyobb Osztrák–Magyar Monarchia-beli katonai zendülésről, a 17. gyalogezred judenburgi (stájerországi) lázadásáról. Ebben 1918. május 12-én döntően szlovén nemzetiségű katonák vettek részt. „Kdorjeslovenec, pojde z nami!” – volt a zendülők egyik jelszava, azaz: „Aki szlovén, velünk tart!”

A judenburgi zendüléshez ez persze nem lett volna elég – Az első világháború és a Habsburg Monarchia bukása című kötet szerzője, Manfried Rauchensteiner szerint. Kellett még hozzá a fejadagok lecsökkentése és az új egyenruhák átvétele, amiből a katonáknak könnyű volt rájönniük: közeleg a frontra szállításuk. Az ezred katonái benyomultak a judenburgi „jezsuita kaszárnyába, fosztogatni kezdték a készleteket és a lőszerraktárt, majd keresztülverték magukat a vasútállomásig”. Judenburgban és környékén – amint majd a 8 nappal későbbi, pécsi zendülésnél is látni fogjuk – civilek szintén csatlakoztak az akcióhoz vagy legalábbis szolidárisak voltak vele. „De a grazi katonai parancsnokságot riadóztatták, és segítséget küldtek Judenburgba. A lázadás összeomlott. Szinte mind az 1200 katonát elfogták” – írja Rauchensteiner, aki szerint ezután Murauban történt lázadás, majd május 23-án Radkersburgban is. (Ezek mindegyikében döntően szlovének vettek részt.)

A hadügyminisztérium 5. ügyosztályának összeállítása szerint 1918. április 11. és július 16. között harminc katonalázadás történt, ezek több mint kétharmada (huszonkettő) májusra és június elejére esett Siklós András 1987-es könyve (A Habsburg-birodalom felbomlása) szerint. A Kádár-kori kötet szerint a lázadások nem nemzetiségi alapon történtek, még a judenburgi esetet sem tartja Siklós tisztán szlovén megmozdulásnak, és hangsúlyozza a civil lakosság támogatását itt is (Judenburg környékén osztrák-németek éltek). A később tárgyalandó pécsi zendülés kapcsán szintén nem az Újvidék környékén sorozott ezred szerb jellegét emeli ki, hanem azt hangsúlyozza, Szita László kutatásait idézve: „a Monarchia szinte minden nemzetisége képviselve volt” az alakulatban. Minden elemző – kortól és beállítottságtól függően eltérő erősséggel – kiemeli a zendülésekben az Oroszországból hazatérő hadifoglyok lázító hatását is. Így a zendülők békekövetelései részben innen eredeztethetők, de számos helyen a direkt bolsevik hatás is kimutatható, illetve előfordult (Pécsett is néhol), hogy vörös zászló alatt küzdöttek a lázadók.

A május–júniusi zendülések mindegyikét leverték, de a spontán és sokszor szervezetlen akciók jelezték: a Monarchia haderejének morálja vészesen romlik. Még az eseményeket utólag megszépítő – a zendülésekben a magyar és a német nemzetiségű katonák szerepét elhazudó – vitéz Czékus Zoltán, a Ludovika Akadémia Horthy-kori hadtörténésze is elismerte 1930-as művében: „a nagyvárosok megmételyezett lakosságából származó katonaságot már csak lezárt vasúti kocsikban lehetett a harctérre vinni”. Azaz ekkoriban a Monarchia katonáit szinte foglyokként szállították az első világháborús vágóhidakra, elsősorban az olasz frontra. Ennyire gyakorivá váltak ugyanis a szökések.

Czékus Az 1914-18. évi világháború összefoglaló történelme című kiadványa szerint „május 1. és augusztus 31. közt 3000 szökevényt fogtak el és 80.000 olyan katonát találtak a hátországban, akik nem tudták igazolni, hogy miképpen jutottak haza”. A túlsó végletet a Kádár-kori hadtörténész, Farkas Márton képviseli, aki szerint akár nyolcszázezer is lehetett a „zöld káder”, illetve a „lógósok” száma 1918 egészét tekintve. Zöld káder alatt a Hercegovinában és Morvaországban, illetve általában a Balkán hegyvidékein és Csehországban meghúzódó, bandákba szerveződő katonaszökevényeket értették, akik szinte gerillákként működtek.

A szökevények alighanem százezres nagyságrendben kószálhattak a dualista állam területén, ha nem is voltak 800 ezren. Rauchensteiner szerint 1918 „első hónapjaiban a lázadások egyik következménye a katonai bírósági eljárások közel megduplázódása volt. (…) Csak májusban 133 040 katonát találtak bűnösnek. 3000 katonai ügyész tárgyalta meg az eseteket.” Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc közös könyve (A régi Magyarország utolsó háborúja) Sarkotić vezérezredest, Bosznia–Hercegovina–Dalmácia vezénylő tábornokát idézi. A tábornok már az év elején, február 14-én a „zöld káder” növekvő erejéről számol be Montenegróban és a hercegovinai határvidéken: „egyes bandák már gépfegyverekkel és kézigránátokkal rendelkeznek, mindez arra mutat, hogy vonalainkon keresztül szerb elemek érkeznek.”

A szerbektől való félelem nem volt indokolatlan. S nem is kellett sokat várni arra, hogy az ausztriai szlovén katonák zendülései után (május 12-től kezdve) a Monarchia keleti felében is hasonló események következzenek be. Pécsett Zichy gróf, a város püspöke állítólag már 1918 áprilisában kérte IV. Károly császár és királyt, hogy vigyék el a városból a nemrég odahelyezett 6. gyalogezredet, amely Újvidék környékén sorozottakból állt. Hogy mennyi volt közöttük a szerb, az vitatott, de mindenképpen árulkodó jel volt, hogy a Monarchia hadvezetése fütyült a pécsi püspök javaslatára, hiszen éppen azért vezényelték el Bácskából az ezredet, hogy ne legyen tűzfészke a helyi lakossággal együtt egy esetleges nemzetiségi konfliktusnak. Márpedig Újvidék környékén leginkább a szerbektől tarthatott a hadvezetés, bármennyire is igazolni próbálta Szita László és Siklós András a Kádár-korban, hogy az ezred nem volt tisztán szerb. Az 1968-as hadtörténeti tanulmány szerzőjének, Farkas Mártonnak még nem okozott ekkora problémát a nemzetiségi kérdés: szerinte azért helyezték át az ezredet Újvidékről, hogy elszigeteljék a bácskai szerb lakosságtól. (Ugyanakkor Farkas is ír részletesen a kommunista és szocialisztikus ideológiai hatásokról, amelyek a katonákat érték.)

Újvidék térségét ismerve nem meglepő a vita a nemzetiségi befolyásoltságról: ha valaki járt már ebben a városban és környékén, akkor vegyes (magyar, szerb, német, szlovák és még sok más nemzetiségáltal mozaikszerűen összekeveredett) népesség emlékeit láthatja, de a magyarok mellett legerősebben a szerbek gyakoroltak hatást a térségre. Ráadásul a hadseregnek 1918-ban voltak információi a szerb katonák forrongó hangulatáról, és tényleg nem akarta, hogy az alakulat a Délvidéken, a katonák családjai, helyi közösségei közelében állomásozzon, ezért vezényelték át Pécsre az innen besorozottakat.

De a pécsieknek is voltak információik a nemrég odaparancsolt „szerb” alakulatról, és tudták, hogy a helyi munkásokkal, különösen pedig a közeli bányatelep bányászaival kezdenek barátkozni a 6. gyalogezred tagjai. Ekkor elkövették a hatóságok a legnagyobb hibát, amit lehetett. A hadvezetőség tudta, hogy rossz a hangulat, ezért kiadta a pécsi katonai vezetőknek, hogy „kössék le” ünnepségek szervezésével a katonákat. A végzetes hiba ekkor történt: „Sakk-matt Szerbiának” címmel zenés-táncos előadást rendeztek pünkösdvasárnap, 1918. május 19-én. (Erről szól a Tükör című lap 1964-es visszatekintő írása, amelynek szerzője Molnár Artúr.)

Az ünnepség felbőszítette a részben szerbekből, részben helyi civilekből álló közönséget. „Elég volt az uszításból” – zúgott a tiltakozó és békét követelő tömeg, amelyet  végül rendőrök és csendőrök rohantak meg a botrányba fulladt előadáson. A háborúellenes tüntetéssé fajuló rendezvény már ekkor megmutatta: nemcsak a szerb bakáknak volt elegük a négyéves vérfürdőből, hanem a pécsiek egy részének is. A hatóságok letartóztattak ugyan több embert is, de ez nem vette elejét a még komolyabb és még véresebb fejleményeknek.

Pünkösdhétfőre a helyzet tovább rosszabbodott, hiszen a 6. gyalogezred egy részét a frontra akarták küldeni. Farkas szerint ekkorra már mindennapos voltak a durva bánásmód és a rossz élelmezés miatt a panaszok. 1918 áprilisában számos Oroszországból visszatért egykori hadifogoly vonult be az alakulathoz, vesztegzár és mindössze négy hét szabadságolás után. (A Monarchia egészében az Oroszországból visszatért hadifoglyokra „kiszabott” vesztegzárról korábbi cikkünkben olvashatnak.)

A menetszázad búcsúztatására tehát május 20-án reggel került sor a Frigyes főherceg laktanyában, de az esemény nem úgy zajlott, ahogy Tomics Antal parancsnok elképzelte: adott jelre a felsorakozott katonák kisebb egységekre bomlottak, majd – egyebek mellett – a fegyverraktárt rohanták meg. Itt a kulcsot őrző tiszt lelőtte a rohamozók egyikét, de a többi katona a bajonettjével megölte, és megsebesített egy másik tisztet is. Ekkor körülbelül kétezer gyalogsági kézifegyver (puska) és húsz géppuska jutott a zendülők kezére. Ezután Pálmai Imre százados az áldozatokon kívül ezt jelentette a vezérkar főnökének: „Ötszáz, orosz hadifogságból hazatért ember, a menetszázad felállítása alkalmából, betöréssel géppuska-muníciót szerzett”.

A felkelők nem torpantak meg: megszállták a szomszéd Fejérváry-laktanyát (más források szerint az ottani katonák is csatlakoztak a zendüléshez, és e források Fehérvárynak nevezik a laktanyát). Ezután „kiáradtak a városba” – Molnár Artúr szerint. Gerő Mihály hadbíró-százados 1918. október 10-ei vádirata így fogalmazott: „A lázadók magatartása nem maradt hatás nélkül a város polgári lakosságára, s különösen nem a munkásosztályra, amelyből számosan a lázadók pártjára állottak […] azokat fegyveresen segítették, s az utcai harcokban tevékenyen részt vettek. De különösen nem maradt hatás nélkül a lázadók forrongása a várostól egy órányi távolságra levő Pécsbányatelep bányászlakosságára. Az amúgy is állandóan elégedetlen elem a legteljesebb mértékben azonosította magát a lázadók magatartásával s azokhoz csatlakozva, tevékeny segítőivé vált.”

 
Farkas szerint a pécsi zendülés az osztrák-magyar hadsereg történetének egyik legnagyobb és legszervezettebb lázadása volt. A 6. gyalogezred póttest alakulatainak mintegy 2000 – korabeli megfogalmazás szerint – „bolseviki tanokkal szaturált” embere május 20-ai akciójával megkezdte a támadást a város hadászati pontjai ellen. Farkas szerint az események alakulása meghaladta a „katonai lázadás” fogalmát, és elérte a fegyveres felkelés szintjét.

A zendülők egy főhadnagy és néhány altiszt vezetésével fegyverezték fel magukat. Egy részük a laktanyákban védekezésre rendezkedett be, miközben a többi tiszt elmenekült. A legénységi állományból az ingadozókat elkülönítve őrizték. Ezután elfoglalták a Fehér Farkas vendéglőt, a külvárosi pályaudvart és egy szakiskolát, majd a belvárosra támadtak és elindítottak egy csapatot Pécs-bányatelepre a bányászokhoz. A pécsi városparancsnok által bevetett honvédcsapatok ellentámadását – azok elég „kedvetlenek” voltak a hadtörténészek beszámolója szerint – elsőre elhárították a felkelők, majd utcai harcokban felőrölték a támadókat. Mindeközben a vasutasok szabotázsa miatt a siklósi és villányi helyőrség csapatai csak délután érkeztek Pécsre a felkelők leverésére. Ekkor hibát követtek el a felkelők Farkas szerint: „nem tettek kísérletet az ellenük küldött erők felszámolására, vagy legalábbis soraik megbontására”. Azaz időt és lehetőséget adtak Pillepich tábornok városparancsnoknak, hogy erőit rendezze és közben a gyalogmenetben beérkező kassai 9. gyalogezred legénységét bevesse ellenük.

Farkas szerint „nacionalista uszítással” félrevezették a kassaiakat, és így vették rá arra őket, hogy támadást indítsanak a lázadók kezén lévő fontosabb objektumok, a fő- és a külvárosi pályaudvar ellen. A gyengén védett pályaudvarokat a városparancsnokság csakhamar visszafoglalta, miután Pillepichet a felkelők nem tudták a külvilágtól elvágni és sikerült csapaterősítéseket kapnia.

Nézzük most Pécs város „állomásparancsnoka”, Pillepich Rezső tábornok szemszögéből az eseményeket: amint tudomást szerzett a zendülésről, azonnal riadókészültséget rendelt el, s mozgósította a 8. honvédhuszárezredet, az 52. k. u. k. ezredet, a 19. honvédgyalogezredet, a hadapródiskola növendékeit és a siklósi és villányi helyőrséget. (Ezek közül említettük, hogy a két utóbbi csak késve érkezett Pécsre.) Még 200 csendőr is érkezett Pécsre a „lakosság lekötésére”. A zendülés leverésében mégis a kassai 9. honvédgyalogezred vitte a főszerepet. Az olasz frontra tartottak éppen, ekkor érte őket a parancs: Pellérden vagonírozzanak ki, és innen támadják a várost. Az alakulat hegyi ütegeivel lőtte később a Budai úti temetőbe szorult felkelőket.

De mit csináltak a bányászok? Őket Berta György, egy szabadságon lévő tizedes, maga is bányász, irányította. A felkelők által eljuttatott fegyverekkel átvették a hatalmat a bányákban, a bányaőrséget lefegyverezték, a parancsnokokat, Herszényi Zsombor ezredest és segédtisztjét, Meissner Károly századost előbb fogságba ejtették, majd kivégezték őket. Bár a zendülésről a sajtó nem adott hírt, Herszényi és Meissner haláláról az 1918-as újságokban több híradást is találni. A Világ című lap öt nappal később Tiszti halálozások címmel, a Pécsi Naplóra hivatkozva a „cs. és kir. tartalékkórház parancsnokságának hivatalos közlését” idézte. Eszerint „Molnár Sándor cs. és kir. 6. gyalogezredbeli tartalékos hadnagy meghalt”, temetése katonai dísszel történt meg. A lap beszámolója így folytatódik (a hírzárlat miatt anélkül, hogy leírnák, mi történt Pécsett): „Ugyancsak hivatalos közlés szerint Herszényi Zsombor alezredes és Meiszner Miklós 19. h. gyalogezredbeli szkv. százados a becsület mezején meghaltak.” A „becsület mezején” való halál tisztek esetén némi támpontot adhatott azoknak, akik tudtak a sorok között olvasni. Szintén szerepel a halálozások között Szemöly (a Népszava május 26-ai híre szerint: Szemők) János, Dobanovacski Paja és Csizmár Maxim 6. gyalogezredbeli gyalogosok neve. Az, hogy ezeket a személyeket ismerjük, jelzi, hogy őket is a zendülők gyilkolhatták meg (valószínűleg a pécsi események során, nem a bányatelepen), hiszen a Tükör 1964-es cikke szerint a lázadásért kivégzetteket jeltelen sírba temették. A Népszava május 26-án szintén nem írhatta meg, mi történt, de Katonahalálok és katonatemetések című hírében Popov Isza 6. gyalogezredbeli gyalogos haláláról tudósított, akárcsak Majoros István gyalogoséról.

De térjünk vissza a bányászokhoz: a felfegyverzett munkások Pécs ellen vonultak. Ekkor belefutottak a „kivagonírozott” kassai 9. ezredbe. A reguláris katonasággal szemben gyengének bizonyultak és csakhamar szétszóródtak. Egy csoportjuk Farkas szerint bejutott a városba és ott a felkelőkhöz csatlakozott, mások kiszorultak a bányatelepre, beszüntették a harcot és fegyvereiket elrejtették.

Közben a városban harcoló felkelők a vendéglőbe és a két laktanyába szorultak vissza, egy nagyobb csoport a külvárosi temetőben rekedt, ahol a kassaiak gyalogsági ágyúkkal és géppuskákkal törték meg őket. Végül a városban koncentrikus támadással morzsolták fel a felkelőket. Egy részük azonban kivágta magát a gyűrűből és Pécs-bányatelep, illetve Mohács felé menekültek. Többségüket később megölték, miután a bányatelepet akkorra már a reguláris katonaság megszállta, a délszláv lakosság pedig a kisebb Pécs környéki falvakban nyíltan nem állt a zendülők mellé. (Bújtatni valószínűleg bújtatták a menekülőket, hiszen egy részük eljutott a boszniai „zöld káderek” közé, illetve egy másik részük a Bácskában is felbukkant később. Pécs környéki falvakban és a Mecsek erdeiben még napokig folyt a harc, kisebb ellenálló csoportokat büntető expedíciókkal számoltak fel – írta Farkas.

Molnár Artúr a főügyészi jelentést idézi: eszerint este 6 óra felé a városban a csend és nyugalom helyreállt. A katonai rögtönítélő bíróság már az első napon megkezdte a működését. A különböző adatok szerint 12-15 embert ítéltek halálra a következő négy napon. (Farkas szerint 165 statáriális eljárás alá vont személy közül 15-öt végeztek ki. Molnár szerint őket jeltelen sírokba temették.)

Farkas szerint a későbbi különböző eljárások során a vádlottak kommunistának, a szocialista forradalom hívének és a nemzeti felszabadulás harcosának vallották magukat. Mint említettük, a korabeli sajtó a zendülésről és leveréséről nem számolhatott be, de a Világban május 30-án találunk egy hírt. A pécsi háziezred című rövid írás szerint „Pécs város törvényhatósági bizottságának májusi közgyűlésén Wintner Géza szerkesztő, bizottsági tag indítványára elhatározták, hogy a város felirattal fordul a közös hadügyminiszterhez és kérni fogja, hogy a város régi házi ezredét: az 52. gyalogezredet helyezzék vissza Pécsre, a 6. gyalogezredet pedig helyezzék vissza Újvidékre”. E kérést az illetékesek megint csak nem hallgatták meg, egy későbbi, őszi hír szerint az ezred még Pécsett állomásozott.

De mi történt eközben a nagypolitikában? A nemzetiségek ekkor már egyre határozottabban fordulnak a Monarchia ellen. Az emigráció és a monarchiabeli nemzetiségi politikusok 1918 áprilisára–májusára gyakorlatilag azonos platformra jutottak Galántai József szerint. Ezt jelezte a Monarchia „elnyomott népeinek” két rendezvénye is: a római kongresszuson április 8-án döntően az emigráció egységesült, de jelen voltak a Monarchiából származó nemzetiségi hadifoglyok képviselői is. A jugoszláv, csehszlovák és lengyel nemzeti bizottságokon kívül a szerb szkupstina és az erdélyi románság is képviseltette magát. „Az olasz kormány támogatta a kongresszust, amely határozatilag kimondta, hogy a Monarchia elnyomott nemzetei nem akarnak továbbra is a birodalom államkeretében élni, és független állami létet követelnek. Ez a határozat kétségtelenül tükrözte a Monarchia nemzetiségeinek hangulatát, ami leginkább a hazai cseh politikusok májusi–júniusi fellépéseiben fejeződött ki. E megmozdulások kezdete a május 15-i prágai ünnep volt: a cseh nemzeti színház létrehozásának 50. évfordulóját a Monarchia cseh, szlovák, délszláv, lengyel, olasz, román nemzeteinek képviselői a római kongresszus mintájára együtt ünnepelték” – írta Galántai. A Monarchia felbomlását vetítette elő a román egységmozgalom létrejötte júniusban: ennek szervezete Párizsban alakult meg (Erdély, Bánát, Bukovina románjainak Nemzeti Bizottsága).

Ám Galántai szerint a Monarchia vezető politikusai még ekkor sem mérték fel e lépések súlyát. A május 30-i közös minisztertanácson a délszláv kérdésről vitatkoztak (a csehek szóba se kerültek). „A közös minisztereken és a két miniszterelnökön kívül a horvát bán és Bosznia-Hercegovina tartományi főnöke is megjelent. Valamennyien egyöntetűen hangsúlyozták, hogy a délszláv mozgalommal szemben puszta erőszakkal nem lehet célt érni, és feltétlenül valamilyen konstruktív lépést kell tenni.” Ám, hogy mit kéne tenni, abban nem értettek egyet, és a felvetődő lépések is messze elmaradtak a nemzetiségi követelésektől. Galántai azt is hangsúlyozza, hogy az osztrák és a magyar döntéshozók „emellett belső ellentéteik miatt is cselekvésképtelenek voltak”, és a minisztertanács „minden eredmény nélkül fejeződött be”. Hogy mennyire nem érzékelték a helyzet komolyságát a Monarchia vezetői, azt mutatja, hogy Wekerle magyar miniszterelnök. Dalmácia Horvátországhoz csatolását vetette fel, de azzal a kikötéssel, hogy Horvátország viszonya maradjon változatlan Magyarországgal. Sőt: „ellensúlyként” Bosznia-Hercegovinát pedig Magyarországhoz csatolta volna. Ausztriának lengyel területeket (a kongresszusi Lengyelországot) ajánlott fel, ami azért volt már akkor is képtelenség, mert a vonatkozó térségre a németek is igényt tartottak.

Seidler osztrák miniszterelnök értelmesebb megoldást vázolt, de persze Ausztria érdekeit védve: trializmust akart monarchián belül, azaz délszláv egységet akart képezni Bosznia-Hercegovinából, Horvátországból és Dalmáciából – de a szlovének lakta részek Bécs uralma alatt maradtak volna. Az életképtelen ötleteket nem soroljuk tovább, hiszen ekkorra már a horvátok, szerbek és szlovénok nagyrészt már egyetértésre jutottak, hogy jugoszláv egységállamot akarnak. Az osztrák elképzelés azért volt valamivel reálisabb, mert a horvátok még nem szakítottak teljesen a Monarchiával Hajdu és Pollmann szerint, így a trializmus (egységes délszláv állammal) megvalósíthatónak tűnt számukra is. Ám ezt a trializmust (a magyar–osztrák dualizmus kibővítését) Tisza István politikai szövetségese, Burián István, a nemrégiben újra kinevezett közös külügyminiszter elutasította a május 30-ai minisztertanácson. A magyar elit tehát még a Monarchia elsöprése előtti utolsó hónapokban is teljesen képtelennek bizonyult a délszlávokkal valamilyen kompromisszum megkötésére.

Ezzel szemben Masaryk, a leendő csehszlovák állam megteremtője sokkal perspektivikusabban szemlélte (és alakította) az eseményeket. A világforradalom 1914–1918 című könyvéből kiderül: „Az otthoniak is megérezték, hogy számunkra kedvezően alakult a helyzet. Hatásos volt Ausztria elnyomott nemzeteinek 1918 májusában Prágában, a Nemzeti Színház épültében megtartott gyűlése. Az olaszok is képviseltették magukat. Magától adódik az analógia a római kongresszussal” – írta utalva az „elnyomott népek” rendezvényeire. Hogy mennyire igaza volt, az az USA magatartásának változásán látszott a leginkább: Lansing külügyminiszter a római konferencia után már egy memorandumában a Monarchia nemzetiségeinek fellázítására szólította fel Wilsont (Hajdu és Pollmann szerint), és az USA kormánya ezután már „nyíltan magáévá tette a római kongresszus határozatait”. A szlovákok pedig 1918 májusában egy titkos értekezleten egyeztek meg a csehszlovák egységhez való csatlakozásról. A helyzetet tovább fokozta, hogy a magyar képviselőházban április 25-én – a háború alatt addig példátlan módon – a Román Nemzeti Párt nem szavazta meg a költségvetést.

A Monarchia napjai ezután már tényleg meg voltak számlálva – ezt azonban főleg a birodalom keleti felének, Magyarországnak az elitje nem vette tudomásul.

Felhasznált irodalom:
Beszélgetés Pflanzer-Baltin báró vezérezredessel = Pécsi Napló, 1917. október 13.
Tiszti halálozások = Világ, 1918. május 25.
Katonahalálok és katonatemetések = Népszava, 1918. május 26.
A pécsi háziezred = Világ, 1918. május 30.
vitéz Czékus Zoltán: Az 1914–18. évi világháború összefoglaló történelme. Budapest, 1930.
Molnár Aurél: Jeltelen a sírjuk = Tükör, 1964. december 15.
Farkas Márton: Katonai felkelés Pécsett 1918 májusában = Hadtörténelmi közlemények, 1968/3. 412–423.
Galántai József: Magyarország az első világháborúban. 1914–1918. Budapest, 1974.
Siklós András: A Habsburg-birodalom felbomlása. 1918. A magyarországi forradalom. Budapest, 1987.
Tomáš Garrigue Masaryk: A világforradalom. 1914–1918. Budapest, 1990.
Miha Sluga: Lojalnost slovenskega vojaka med prvo svetovno vojno. Diplomsko delo. Ljubljana, 2007.
Hajdu Tibor – Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja. 1914–1918. Budapest, 2014.
Manfried Rauchensteiner: Az első világháború és a Habsburg Monarchia bukása. Budapest, 2017.

 
Készítette: Szegő Iván Miklós