1915 őszén a Pesti Napló kis hírben számolt be arról, hogy Octavian Gogát (illetve a kor szokása szerint Goga Oktáviánt) kizárták a Petőfi Társaságból. A román költő és politikus bűne az volt, hogy 1914 nyarán Bukarestbe távozott, ahol olyan szervezetek munkájában vett részt, amelyek Románia és az antant szövetségét pártolták.

Goga működése egy hadban álló országban valóban kimeríthette akár a hazaárulás tényállását is, noha nehéz volt eltekinteni attól, hogy Románia semleges állam volt, amit egyébként éppen olyan intenzíven udvaroltak körül a központi hatalmak, mint az antant új szövetségeseket keresve a láthatóan patthelyzet felé tartó összecsapás eldöntésére.

Goga személyes barátságokat hagyott maga mögött, amikor meghozta döntését, és nem volt egyedül: a Monarchia kisebbségi elitjei kettészakadtak a háború kitörése után. Utólag, a háború kimenetelét ismerve könnyű volt ítéletet mondani felettük vagy éppen feldicsérni hozzájárulásukat a végső sikerhez. A kizárás hírében viszont talán nem is a tény érdekes, hanem az időzítés. 1915 szeptemberében, egy évvel az emigráció után került rá sor, ami felettébb későinek tűnhet. Persze csak akkor, ha Goga kizárását nem az új szövetségesek megnyeréséért folytatott nagy játszma tükrében szemléljük.

A háború első hónapjai után a katonai és politikai vezetés mindenhol a frontok megszilárdulásával nézett szembe. A Monarchia kudarca Szerbiában különösen fájdalmas volt, hiszen a központi hatalmak oldalán hadba lépett Oszmán Birodalommal nem volt szárazföldi összeköttetésük, csak a semleges Bulgárián és Románián át. Ugyanakkor a balkáni helyzet az antantot sem tölthette el elégedettséggel, Szerbia stratégiai pozíciója miatt sebezhető maradt. Az új szövetségesek megnyerése ebben a térségben tehát egyszerre szolgálta a pillanatnyi patthelyzet feloldását és a két szövetségi rendszer erőegyensúlyának megbontását. A diplomaták nem is haboztak, az első perctől kezdve egymásnak adták a kilincset a balkáni államok kancelláriáin.

Románia helyzete egyáltalán nem volt könnyű. A Hármasszövetséghez szerződés kapcsolta, viszont a Balkán-háborúkban aratott győzelmei miatt politikusai már jóval erősebbnek gondolták az országot, mint amikor ezt a szerződést megkötötték. Csakhogy nem lehetett egyértelmű háborús célt kitűzni akkor, amikor alapvetően mindkét szövetségi rendszer egyik meghatározó államalakulatával szemben felmerültek követelések. A cári Oroszország hosszú ideig Románia leginkább fenyegető szomszédja volt, amely nem átallott gyámságot gyakorolni a fejedelemségek fölött, és a Moldvai Fejedelemségtől 1812-ben megszerzett Besszarábiát is uralma alatt tartotta. A Monarchia viszont Erdélyt és Bukovinát uralta, az előbbi pedig a románság bölcsőjének számított. Nagyon úgy tűnt, hogy megszerezni legfeljebb az egyiket lehet, és azt is csak azon az áron, hogy a másik fenyegető szomszéd még nagyobbra nő, és eltűnik az ellensúly is. A románok vélt és nagyon sokszor valós sérelmei alapján sem lehetett eldönteni, merre forduljanak, a nemzeti propaganda pedig nemigen válogatott ezek „bemutatásakor”. A besszarábiai helyzetet azonban még rontották a cári birodalom önkényuralmi vonásai, és ha ez nem lett volna elég, félelmet keltett az 1905-ben kitört és a felszín alatt továbbra is izzó forradalmi mozgalom is.

 
Románia megnyeréséhez tehát két út tűnt célravezetőnek: megfelelő területi nyereséget ajánlani vagy belpolitikai – nemzetiségpolitikai – engedményeket tenni. Az előbbi alapvetően a diplomaták hatásköre volt, hiszen a szövetségeseknek egymás között is egyezetniük kellett, és nagyban függött attól is, hogy mely másik államokkal bővül adott esetben egy szövetségi rendszer. Németországban például akadtak, akik nem tartották elképzelhetetlennek még azt sem, hogy a Monarchia akár területi engedményeket is tegyen. Ugyanakkor Bulgária esetleges csatlakozása a központi hatalmakhoz a nyitott bolgár–román területi problémákat, Dél-Dobrudzsa (vagy Kvadrilater) hovatartozását vetette fel, amit Románia csak 1913-ban szerzett meg a 2. Balkán-háborúban súlyos vereséget szenvedett szomszédjától.

A nemzetiségpolitikai engedmények könnyebbnek tűnhettek, de ebben az esetben a belső ellenállást nem volt szabad alábecsülni. Mindenesetre a Tisza-kormány gesztusokat tett a románoknak is, és még az ellenzék kemény magyarosító politikája mellett mindig kiálló Pesti Napló is szép számmal jelentette meg a cikkeket és tudósításokat a román katonák, sőt önkéntesek hősiességéről. Mindezt aztán kiegészítette annak ecsetelése, hogy az oroszok bezzeg micsoda hallatlan kegyetlenséggel jártak el a bukovinai románokkal szemben.

 
A román elit alapvetően kettészakadt ebben a kérdésben. Nem lehetett alábecsülni annak hatását, hogy a dinasztia a német császári címet is viselő Hohenzollern-ház egyik mellékágából érkezett, és azt sem, hogy a 19. században főként a moldvai vezető rétegek Németországban tanultak és szereztek műveltséget. Persze az antantnak is voltak hívei szép számmal, Goga és a többi magyarországi emigráns ebbe a csatába kapcsolódott be. Megjelenésük végül valószínűleg nem volt döntő hatással annak kimenetelére. A román kormányt leginkább a harctéri események befolyásolták. Az első hónapok orosz sikerei a Monarchiában is kisebb pánikot okoztak Románia döntését illetően, ennek megfelelően viszont az 1915 nyarán a német–osztrák-magyar galíciai sikerek azt az érzést kelthették, hogy nem csak Bulgária (amelyik 1915 szeptemberében már elhatározni látszott a beavatkozást Szerbia ellenében a központi hatalmak oldalán), hanem Románia is megnyerhető – Oroszország ellen. Talán nem véletlen, hogy a Petőfi Társaság is éppen ekkor, a haditudósítások diadalittas jelentéseinek idején látta elérkezettnek az időt Goga kizárására. A cári birodalom azonban nem omlott össze, és amikor egy év múlva Bruszilov altábornagy csapatai szinte megsemmisítették a Monarchia haderejét Galícia keleti részén, a román kormány is meghozta az akkor egyetlen logikusnak látszó döntést.

 
Felhasznált irodalom:
A Petőfi Társaság kiközösítette Goga Oktáviánt = Pesti Napló, 1915. szeptember 25.
Erdély története  III. kötet. Szerk. Szász Zoltán. Budapest, 1987.
Lucian Boia: Germanofilii. Elită intelectuală românească în anii Primului Răyboi Mondial. Bucuresti, 2009.
Lucian Boia: Vesztesek és győztesek. Az első világháború újraértelmezése. Budapest, 2015.

Készítette: Egry Gábor