„S vajon mi volt az éhesen, betegen, lerongyolva vagy sebesülten foglyul ejtett ellenséges katona? Súlyos, szinte elviselhetetlen teher a hadrakelt sereg készleteire, alkalmatlan nyűg, amely semmiféle hadműveleti célra nem használható, állandó veszedelem, amelyet csak jelentékeny s így a hadműveletektől elvont őrző sereggel lehetett megőrizni.”
(Részlet Bartha József 1916. május 10-én elhangzott előadásából)

Az 1907-ben elfogadott hágai konvenció értelmében (amit Magyarország 1913-ban emelt törvényerőre) a hadifoglyot úgy kellett ápolni és ellátni, mint az államnak a saját katonáit. Azaz az államnak kellett gondoskodnia a területén lévő hadifoglyok elszállásolásáról, élelmezéséről, ruházatáról, és biztosítania kellett számukra a megfelelő egészségügyi ellátást is. Ezeken felül természetesen az is az állam kötelessége volt, hogy a foglyok biztonságos őrzését megoldja, és mivel a hágai konvenció lehetővé tette a hadifoglyok foglalkoztatását (a tisztek kivételével, tudásukhoz és munkaerejükhöz mérten), a munkavégzésüket megszervezze.

A foglyul ejtett ellenséges katona a hadra kelt sereg gyűjtőhelyeiről először a hadműveleti terület határán felállított megfigyelő állomásokra került, ahol egészségügyi vesztegzár alá helyezték. Innen egészségügyi állapotától függően továbbszállították a fogolytáborokba, illetve szükség esetén a kórházakba. Minden hadifoglyot nyilvántartottak, adatai az ún. törzstáborok anyakönyvében rögzítésre kerültek. A törzstábor volt a hadifogoly felettes hatósága, katonai szempontból a hadifogoly jólétéért, jogi szempontból a fogoly gazdasági javaiért tartozott felelősséggel, ezen felül biztosította a fogolynak a hazájával történő kapcsolattartást. A hadifoglyok jogának ilyen széleskörű biztosítása minden ország számára egyformán jelentett adminisztratív és gazdasági terheket. Mivel a fogoly a fogságban is katona maradt, minden esetben katonai szervek rendelkeztek felette, a rendszer fenntartásához szükséges apparátus harctéri szolgálatra nem igénybe vehető tisztekből és legénységből állt. A foglyok ellátásának megfelelő biztosítását a Nemzetközi Vöröskereszt bizottságai ellenőrizték.

A saját vasútállomással, közművel, kórházzal és fürdővel ellátott fogolytáborok-barakkvárosok 50-60 000 ember befogadására voltak alkalmasak. A táborok önfenntartóak voltak, ehhez az ott őrzött foglyok munkaerejét vették igénybe – ezzel közel a lakók felének munkakapacitását kötötték le. Az minden hadviselő államban általános törekvés volt, hogy a hadifoglyok munkáját – a fronton lévők munkaerejének pótlására – igénybe vegyék. A táboron kívül történő foglalkoztatást természetesen szigorúan szabályozták, az erről szóló nyilvántartást a hadifogolytáborok vezették, munkájukat a Hadügyminisztérium fogta össze. A magángazdaságokba és közmunkára kiadott hadifoglyokat a munkaadók élelmezték: a szabályzat részletesen kitért az élelmiszerek minőségére és a naponta biztosítandó kalória- és fehérjeszükségletre.

 
A táborban lévők élelmezéséről központilag gondoskodtak. A szükséges élelmiszerek biztosítását kezdettől fogva állami kézben tartották. Az élelmezésért felelős tisztek a háború elején az egy fogolyra számított napi fejadag megvételére 1 korona 50 fillért kaptak – ez nyilvánvalóan korrupciót, élelmiszer-üzérkedést eredményezett és a kiutalt pénzösszeg a hullámzó piaci árak mellett sokszor nem volt elegendő az élelmiszerek beszerzésére. 1915-ben már változtattak a rendszeren: az egy fogolyra számított megfelelő súlyú és tápértékű élelmiszereket osztották ki az ellátásért felelős tiszteknek, hogy eljuttassák azt a táborokba. Egy fennmaradt tábori étlap szerint az alábbi nyersanyagokat: szederlevéltea, tengeri hal, sózott és friss hús, zsír, liszt, cukor, borsóleves-konzerv, bab, kukoricadara, burgonya vagy burgonyadara, hagyma, ecet, só. A táborokban – szintén az önfenntartás jegyében – zöldséges kertet alakítottak ki, pékműhelyeket hoztak létre, sertéshizlaldát létesítettek.

A hadifogoly ruhával és cipővel való ellátása – tekintet nélkül arra, hogy a táborban vagy munkaadónál tartózkodik – minden esetben a hadvezetőség feladata volt. A kiosztott öltözékek karbantartása a táborban létrehozott szabó- és cipészműhelyekben történt.

A hadifogolymunkára nézve a hágai konvenció volt az irányadó. A foglalkoztatás történhetett állami vagy magánszektorban, minden esetben díjazás ellenében, amit a hadifoglyoknak kellett kifizetni. Az állam részére végzett munkát úgy fizették, mintha azt saját katonáik végeznék, a magánosoknál végzett munka díjazása a munkaadó és a hadvezetőség megállapodása szerint történt. A hadifogoly pénzének (ebbe nem csupán a munkadíjuk, hanem az otthonról kapott összegek is beletartoztak) kezelése minden esetben a fogolytáborok (nem egyszerű) feladata volt. Elsősorban a szökések elkerülése érdekében igyekeztek szabályozni, hogy az egyes foglyoknál ne maradjon több pénz, mint ami a napi szükségleteit fedezi. Ezért a munkaadókat kötelezték, hogy a fizetés napi 50 fillért meghaladó részét a fogolytáborokba küldjék, megőrzés végett. A készpénz felhalmozásának megakadályozására a táborparancsnokság ún. táborpénzt bocsátott ki, ami a tábor területén fizetőeszközként szolgált.

A hadifoglyok alkalmazásához – mint fentebb szerepelt – a munkaadókat kemény feltételek elé állították. Rájuk nehezedett a foglyok lakhatásának, élelmezésének, gyógykezelésének terhe (leszámítva a kórházi kezelés költségeit). A hadifoglyot – aki továbbra is katona volt – a civil munkaadója nem fegyelmezhette, csak a feljebbvalója szoríthatta munkára, illetve szabhatott ki rá büntetést. Tilos volt a foglyok bántalmazása. A munkaadó a hadifogoly postáját és pénzét teljes felelősség mellett kezelte. Ezen felül a foglyok őrzésének költsége is a munkaadó vállát nyomta. A munkaidőt napi 12 órában állapították meg, két óra étkezési szünettel (a vasárnap munkaszüneti nap volt). A munkabér napi 15 és 50 fillér között változott, ennél többet naponta a hadifogoly részére kifizetni nem volt szabad.

A hadifoglyok alkalmazása ellen sokszor érveltek – a hadifogoly munkás jóval olcsóbb, mint a szakképzett, így kiszoríthatja a szakmunkásokat a munkaerőpiacról. Ezeknek a nézeteknek adott hangot a Népszava 1915. január 17-i száma is, ami vezércikkben vizionálta a hadifoglyok munkaerején mind gazdagabbá váló gyárosokat és földesurakat.

A hadifoglyok foglalkoztatása – a szigorú szabályozások ellenére – a háború előre haladtával (és a behívások esetén az életkori határok kitolásával) egyre nagyobb méreteket öltött. Bécs és Budapest mellett (egészen pontosan Rákosszentmihályon) hadifogolyiparos-táborokat hoztak létre. A táborok állományát kaszárnyákban helyezték el, ahol ipari műhelyeket létesítettek, itt a foglyok különböző munkaadókhoz „bedolgoztak”. Munkájukért teljesítménybért fizettek, ezenfelül a hadügyi kincstárnak is térítést a „munkaerő bérléséért” – ebből gazdálkodták ki a táborok fenntartási költségeit. A mezőgazdaságban is egyre nőtt a hadifoglyok foglalkoztatási aránya – őket sokszor a törzstáboruktól távol, „csapatosan vetették be” szántás vagy aratás idején.

Az 1916-os (nem hivatalos) összegzések szerint az országban állomásozó hadifoglyok – a munkájukból származó haszon figyelembevételével – közel félmilliárd koronájába kerültek az országnak.

 
Felhasznált irodalom:
A hadifogolyügy. Dr. Bartha József t. főhadnagy, a cs. és kir. hadügyminisztériumba beosztott előadó 1916. május hó 10-én megtartott előadása. A Munkanélküliség Elleni Küzdelem Magyarországi Egyesületének kiadványai. 12. szám 1916.
Egy hadtestparancsnok a hadifoglyokról és a munkáltatókról = Népszava, 1915. január 17.

 
Készítette: Kaba Eszter