Ha el tudnak képzelni két embert, akik mindenben egymás ellentétei, hát az én nagyapáim azok voltak. Az egyik köpcös, nagybajuszú, nagyhangú, nagyivó falurossza, a másik korán kopaszodó, félénk, ügyefogyott, könyökvédős hivatalnok. Az egyik, ha felöntött a garatra, még ötven fölött is úgy énekelt a szeretett asszony ablaka alatt, hogy összeszaladt az egész utca – igaz, az az ablak nem mindig a nagyanyámé volt. A másik, ha jókedve kerekedett, halk futamokat játszott egy régi zongorán, és soha rá nem nézett volna más nőre a feleségén kívül – kár, hogy a felesége viszont nemigen nézett vissza rá. Az egyiknek, ha úgy esett, volt pénze zsákszám – el is verte aztán az egészet seperc alatt, a másik lépésről lépésre haladt előre a ranglétrán, apránként téve félre fillérjeit a nehéz időkre.
Csoda, hogy ki nem állhatták egymást?
Pedig a világ köröttük ugyanaz volt, az élmények többsége is, hiszen alig egy esztendőnyi különbség volt közöttük. Igaz, az az egy esztendő az ő esetükben igazi vízválasztónak bizonyult.
Apai nagyapám, kitől a vezetéknevemet örököltem, a tizenkilencedik század utolsó évében született, anyai nagyapám, aki a keresztnevét hagyta rám, épp a századfordulón. Ebből pedig az következett, hogy míg az apai felmenő alaposan megmerítkezett a Nagy Háború eseményeiben, az anyai sosem próbálta fel a csukaszürke zubbonyt: bizony, az övé volt az egyetlen évfolyam a kortársak között, amelynek tagjai nem lettek katonák sem az első, sem a második világháborúban: az elsőben épp hogy nem, a másodikban meg már hogy nem. (De azért, hogy az élet neki se legyen fenékig tejfel, egy kis málenkij robot belesett azért negyvenöt után – de ez egy másik történet.)
A hajdani háború – vagy annak személyes hiánya – meghatározta aztán egész későbbi életüket, sorsukat, szemléletüket és egymáshoz való viszonyukat is. Apai nagyapám azt tanulta meg a világégésből, hogy a kisembernek fölösleges terveket szőni, a jövő kiszámíthatatlan és veszedelmes, jobban tesszük, ha a mának élünk, teljes szívünkből, a többit majd elrendezik az égiek. Anyai nagyapám szerint a véletlent, a szerencsét nem szabad provokálni, az életben figyelni kell és alkalmazkodni: észrevétlennek maradni és túlélni, ez minden, amit tehetünk. Apai nagyapám szerint a háború férfias kaland, az igazi emberré válás egyik fontos grádicsa, anyai nagyapám szerint értelmetlen gyilkolászás, melytől normális ember igyekszik távol tartani magát. Egyikük szelíd militarista volt tehát, másikuk elszánt pacifista.
A frontok – hogy stílben maradjunk – hamar megmerevedtek. S fél évszázaddal az események után sem engedtek merevségükből.
Emlékszem (javítsuk ezt azért úgy emlékszemre, az itt a megfelelő formula), ült két öreg ember a családi asztalnál, mindkettőjüket régen kardélre hányta a történelem (egyikükből részeges harangozósegéd lett öregségére, másikukból bedolgozó, kegyelemnyugdíjjal), nemigen akadt más dolguk már a világban, mint várni a halált, erejük sem igen volt már semmihez, de amikor két spiccer után elhangzott a hívószó, hogy háború, változatlan hévvel estek egymásnak: s mi, kései leszármazottak, egy soha véget nem érő csata mezején érezhettük újra és újra magunkat.
„Emlékszem, már vagy egy hete zúgtak az ágyuk Isonzónál, mozdulni sem volt szabad a futóárkokban, rég elfogyott minden élelmünk, már megettük a tetveket is, megittuk a sebfertőtlenítő alkoholt, már elvesztettünk minden reményt, amikor…” – jobbára így kezdődött az apai ág kedvenc története, mely egyetlen (igaz, vasárnapi) ebéd alatt is egész legendáriummá terebélyesedett. Az apai ág kifogyhatatlan volt a talján hegyek históriájából, nem volt olyan pokol, mit ő meg nem járt volna, nem volt olyan szenvedés, min át ne ment volna, de aztán, mint a népmesékben, valahogy mindig kivágta magát. Igazi, hamisíthatatlan háryjános-történetek voltak ezek, tele folklorisztikus elemekkel és különleges valóságdarabkákkal: de hogy az a valóság a nagyapám átélte valóság volt-e, vagy valaki másé, azt nemigen lehetett már kideríteni.
Az anyai ág tamáskodva, fejcsóválva hallgatta ezeket a történeteket, én meg igazi meseként. Persze, nagyszüleim nem voltak egy súlycsoportban. Hiszen egyetlen archimédeszi pontja volt csupán a múltnak: hogy tudniillik az egyikük volt katona, a másikuk nem.
Hogy valójában mit is csinált apai nagyapám az első világháborúban, hogy merre járt és miben vett részt, erre nézve – dokumentumok híján – megoszlottak a vélemények. Aki őt hallgatta, méltán hihette, hogy ha rajta múlik, a Monarchia győztesként került volna ki a háborúból. Egyre színesedő elbeszélései szerint megfordult valamennyi fronton, a szerbtől az oroszon át az itáliaiig, puszta kézzel állítva meg a Bruszilov-offenzívát és puskatussal üldözve le a taljánt a goriziai sáncokról. Helyszínek, események, bajtársak nevei röpködtek ezekben az elbeszélésekben, egész regények keltek életre, olyan regények egyébként, melyeket a két háború között néhány pengőért lehetett vásárolni a Teleki téren. Ami tény, hogy a mi családunk háborús hőse tizenhétben lett nagykorú, tehát korábban csak különleges engedéllyel vehetett volna részt a harcokban, ráadásul se fogságba nem esett, se meg nem sebesült, se kitüntetést nem kapott – egy pléhérem nem sok, annyit se. Ezekből a tényekből ő maga arra következtetett, hogy különlegesen ügyes és szerencsés volt a frontokon forgolódván, anyai nagyapám pedig arra, hogy oda se szagolt, ahol az ágyúk dörögtek, hanem jó szokása szerint a hátországban üzletelt valami gyanús trénmegbízatás keretében. (Csizmadia volt az eredeti szakmája, és a két háború között aztán mindenféle bőrökkel kereskedett, változó eredménnyel.) Fényképek maradtak ugyan, de azok is csak a bizonytalanságot növelték: békességes körülmények között készült mindegyik, bevonuláskor, szabadságkor, átutazóban.
A magam részéről rendületlenül hittem a nagyapai történetekben, a hősi múltban. Akkoriban az egyedfejlődés azon szakaszában voltam, melyet az ólomkatonák és az indiánregények szegélyeznek, s magam is efféle jövőről álmodoztam. (Gondolkodásom később – konkrétan katonakoromban – éles fordulatot vett, s teljes mellszélességgel csatlakozott az anyai ág pacifizmusához, de ezt az öreg frontharcos(?) már nem érte meg.) Lenyűgöztek a lovasrohamok és ágyútüzek, a fedezékbeli karácsonyok és a szuronyrohamok.
És akkor ott volt még az a srapnelszilánk.
Azt a szilánkot a derék felmenő egy kis ezüstláncon hordta a nyakában (a láncon egy apró ezüstszelence lógott, abban volt az apró vasdarabka, egy srapnelgolyó maradéka), és kérésre (időnként kérés nélkül is) megmutatta fűnek-fának. Igaz, a hozzá fűzött magyarázatnak többféle alváltozata létezett, a fröccsök számától és a nagyapai kedvtől függően. A standard változat szerint egyszer a század egy srapnelesőben vágtatott keresztül egy fennsíkon, sokan halálos sebet kaptak az aláhulló ólomgolyóktól, őt is szíven találta volna egy repeszdarab, ám ő a szíve fölötti zubbonyzsebben leendő nagyanyám fényképét hordta ezüsttokban – a golyószilánkot a tok szelídítette meg, s az megakadt a felhasított posztóban – nagyapám csak este, mosakodásnál vette észre, mi történt. Eltette emlékbe a szerencsés golyórészletet, és a következő szabadságon csináltatott hozzá egy szelencét. Azóta hordja így, a nyakában, amulettként. Volt aztán egy deluxe változat is, eszerint a srapnelgolyó épp a lába elé esett, de nem robbant fel – pedig ha ezt teszi, az egész szakasz ott leli halálát. A század ezermestere aztán, a harcok csillapultán szétszerelte a golyót, és minden túlélő kapott belőle egy darabot: azóta viselik büszkén ők, harminckettesek.
Az anyai ág persze ebből se hitt el semmit, s távolságtartását érzékeltetendő (a korabeli megszólítás-kultúra paródiájaként) gúnyosan Srapnel kartácsnak nevezte lánya által szerzett rokonát. „Hogy van mindig, kedves Srapnel kartács?” – kérdezte ilyenkor látszólagos érdeklődéssel, s jól mulatott nemzedéktársa morgolódásán.
A civil vonal tíz évvel élte túl a katonait. Épp elég idő ez arra, hogy a túlélő győzedelmeskedjék a holton. Anyai nagyapám élt is a lehetőséggel, újra és újra, minden alkalmat felhasználva relativizálta, sztornírozta, tette nevetség tárgyává egykori nagyapatársa kitalált (?) hőstetteit. Amikor meghalt, kis kincses ládájában, ahol a számára fontos értékeket őrizte, megtaláltam a régen elveszettnek hitt amulettet. Hogy került hozzá, nem tudom, de hogy nagy becsben tartotta, bármit is mondjon egyébként, ahhoz nem férhet kétség.
Most én őrzöm: egyszer majd el kell meséljem az unokáimnak, mi is az valójában.
Múlt nyári barangolásaink során elvetődtünk egy meseszép olasz kisvárosba, valahol Udine fölött, közel a szlovén határhoz: ódon házak, ősi templomok, várfalak, szelíd dombok és pompás borok szegélyezték. Az egyik régi palotában különös múzeumra bukkantunk: a Nagy Háború centenáriumára a helyiek egy olyan tárlatot készítettek, mintha egy hatalmas, földalatti bunkerben járna a látogató. A képekből, plakátokból, dokumentumokból kiderült, hogy Cividale del Friuli száz év előtt afféle logisztikai központ és kórházváros volt a háború első éveiben. Ide hozták a közeli hegyekből a sebesülteket, innen vitték föl az élelmiszert és a fegyvereket. Aztán a központi hatalmak seregei (tkp. a mieink) elfoglalták és porig rombolták a települést. A srapnelgolyókból, melyek a hajdani főtérre hullottak, egész nagy gúlát épített fel a múzeumban az emlékezet. Sokáig álltam előtte, mozdulatlanul.
Kifelé menvén az öreg múzeumőr hozzám fordult:
-Lei di dove è?
– Ungheria! – mondtam, nem törődve múlttal, ragozással.
Csóválta a fejét egy darabig, aztán legyintett, és elém tolta a vendégkönyvet.
Jolsvai András