Apponyi Albert portréja. Forrás: wikipedia.org

„Hát végre!” – Apponyi Albert és az első világháború

„Közép-Európa nagy öregje”, a „magyar Cicero”, akit kortársai közül sokan inkább tartottak búcsúsbódék ripacsának. Az Interparlamentáris Unióban tevékenykedő nagy pacifista, aki azonban „Végre!” felkiáltással üdvözölte a háború kitörését és támogatta a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Kevés ellentmondásosabb magyar történelmi szereplő van Apponyi Albertnél.

A dualizmus kori magyar politikusok közül talán csak Tisza Istvánnak és Károlyi Mihálynak volt annyira változatos a megítélése az elmúlt száz évben, mint Apponyi Alberté (1846–1933). A Horthy-korszakban – és újabban ismét – Apponyi maga a „régi Magyarország” minden erényének megtestesítője, a „remény nélküli helytállás” szobra. A párizsi magyar békedelegációt vezető doyen, a „legnagyobb élő magyar”, aki „három nyelven mondott beszédében” (igazából olaszul csak összefoglalta az angolul és franciául elmondottakat) tiltakozott a már eldöntött határcsonkítások ellen. Ellenben aktív politikusi korában nemegyszer kíméletlen élcelődések céltábláját jelentette, mivel ellenfelei számára nem a „magyar Ciceróként” tűnt fel a mindig elnagyolt gesztusairól híres szónok, hanem inkább látták őt vidéki színházak pojácájának, búcsúsbódék ripacsának, és persze politikai prostituáltnak, ami miatt az Apponyit nem túlságosan kedvelő fiatal Ady következetesen csak „Albertinának” hívta a cikkeiben (nem túl ízlésesen).

Az tagadhatatlan, hogy valóban minden politikai sarokban megfordult az elhíresült 1907-es iskolatörvényeknek nevet adó gróf. A negyvennyolcas érzelműek számára nem túl szép emlékeket ébresztő Apponyi György jezsuitáknál nevelkedett fia az 1870-es évek végétől a mérsékelt ellenzék vezetője volt, hogy majd Széll Kálmánnal egyezségre jutva a szabadelvűeket támogassa, míg végül az 1906-ban kormányra kerülő nemzeti ellenzék vallás- és közoktatásügyi minisztereként mindörökre beégette nevét a magyar történelembe a „Lex Apponyi” néven ismertté törvénycsomaggal. 1945 után főleg e „sovinisztának”, „reakciósnak” tekintett minisztersége miatt festették méltánytalanul sötétre Apponyi alakját a magyar „marxizáló” történetírás képviselői.

Ehhez képest Apponyi Albertet 1911-ben Nobel-békedíjra is jelölték, majd később még újabb négy alkalommal. Egyszer se nyerte el, pedig bizonyára jobban rászolgált volna, mint Jasszer Arafat. Apponyi az 1890-es évektől – a dübörgő „imperializmus” korában – tevékenykedett a béke megőrzéséért a Párizsban életre hívott Interparlamentáris Unióban. Apponyi nemzetközi tekintélyét mutatja, hogy sikerült elérnie, hogy az Interparlamentáris Unió Budapesten tartsa éves gyűlését az 1896-os, millenniumi évben, és később komoly szerepet vállalt a harmadik hágai békekonferencia előkészítésében – az azonban a világháború kitörése miatt elmaradt.

Apponyi pár hónappal a világháború előtt, 1914 áprilisában foglalta össze a pacifizmussal kapcsolatos nézeteit a magyar újkonzervativizmus vezető fórumában, a Magyar Kultúrában, a jezsuita Bangha Bélának a szabadkőműves világösszeesküvés ellen hadakozó periodikájában. Ugyan kétrészes írásában újra hitet tett a nemzetközi béketörekvések mellett, de hangsúlyozta: „Nem úgy akarjuk azt értetni, hogy kihaljon a haza fiaiból az a férfias szellem, amely a haza megtámadott létérdekeinek megvédésére mindent vállal, a háborút is.”

Márpedig Szerbia megtámadását „önvédő háborúnak” tartotta a Ferenc Ferdinánd meggyilkolása miatt nem sok könnyet ejtő függetlenségi Apponyi. Mikor Tisza István bejelentette a parlamentben a hadüzenetet, Apponyi is szólásra emelkedett a Függetlenségi Párt képviseletében, hogy megtartsa emlékezetes szónoklatát: „Át vagyunk hatva attól, hogy az a leszámolás, amely megindult, kikerülhetetlen volt (…) és hogy azzal nem a támadásnak terére lépünk, hanem egy elemi, védelmi kötelezettséget teljesítünk. (…) Ennek a leszámolásnak megkezdésére mi is csak egy szóval felelhetünk, azzal a szóval, amely az egész közönségnek ajkain van és ez a szó az: Hát végre!”

Úgyhogy nem sokkal később, szeptemberben új írással jelentkezett a Magyar Kultúrában a „pacifista” politikus, hogy megmagyarázza radikálisan jelentkező háborúpártiságát: „A háború mindig valakinek a bűne, azé, aki a jogrendet megtámadja vagy békés szomszédainak biztonságát fenyegeti. De annak a nemzetnek részén, amely igazságtalanul megtámadott legfőbb javait védi, nem csak nem bűn, hanem magasztos erények kútforrásává válhat. (…) Ilyen ebben a háborúban a mi helyzetünk.”

Apponyi „Nyugat” és „Kelet”, „Róma” és „Bizánc” küzdelmeként fogta fel az első világháborút, amelyben hazánknak szükségszerűen a „nyugati civilizációt” védő Németország mellett a helye az azt elnyeléssel fenyegető Oroszországgal szemben. Szerbiát pedig nem „magányos harcosként”, hanem a veszedelmes orosz birodalmi törekvések exponenseként fogta fel, amellyel szemben indokolt a preventív csapásmérés. Mikor 1915 januárjában A magyar nemzet természetszerű elhelyezkedése a világpolitikában címmel adott elő a Hadsegélyező Bizottság felkérésére, történelmi példák sorával igyekezett igazolni, hogy Magyarország a „jó” oldalon harcol:

1848-ban „Kossuth szövetségest csak nyugaton keres, kelet felé nem is néz; sőt a végén egész határozottan megjelöli a keresett szövetség célját: erő-tömörítést hivatásunknak, a nyugati civilizáció megvédésének teljesítésére. Kicsoda ebben természetes szövetségesünk? (…) Három közül lehetett akkor választanunk: az angol, a francia, a német (…) A hármat Kossuth sorra vizsgálja; néhány szóval jellemzi mindegyiket, udvariasan, de kíméletlenül: Anglia határtalan önzését, Franciaországnak bizonytalan belviszonyait és geográfiai távolságát (…) A távol eső nyugat ezzel el van intézve. Marad Németország”.

A szerbek és az oroszok ellen küzdő Magyarországot Európa „Przemyśl”-jének tette meg Apponyi az 1915-ös hadi beszédében: „Przemyśl őrségének jelentősége a csatatéren: ez a világháborúban Magyarország. A legexponáltabb pont helyőrségének szerepe.”

Apponyi Albert és Károlyi Mihály (MEK)
Apponyi Albert és Károlyi Mihály (MEK)

 
Csak természetes, hogy ebben az élethalálharcban Apponyi Albert is felfüggesztette ellenzéki tevékenységét és kiállt Tisza István politikája mellett a magyar „Burgfrieden” jegyében (ez a parlamenti pártok kiegyezését jelentette a háborús politika sikerének érdekében), amellyel elsőként majd csak a Függetlenségi Pártot elhagyó Károlyi Mihály szakított 1916 nyarán. Károlyi Mihály utóbb a következő portrét festette egykori harcostársáról:

„Mi vitte hát arra, hogy a háború kitörését a hírhedt »Végre!« felkiáltással üdvözölje? Nem voltam akkor közelében, nem tudom. (…) Talán meggyőzték róla, hogy a Függetlenségi Párt vezérének nagyon helyes lesz a parlamentben oly népszerű háborút kitörő lelkesedéssel üdvözölnie. (…) Így sajnos Apponyi Albert is részese lett nemcsak annak, hogy a nemzetet félrevezették a háború igazi jelentősége felől, hanem részese lett a háború meghosszabbításának is. Apponyi tehát valóban azok közé tartozik, akik a régi Magyarország sírját megásták. (…) S mindennek ellenére mondom: Apponyi, az ember, tiszteletet érdemel. Egy fenékig korrupt társadalomban a maga etikájából egy tapodtat sem engedett. Ő hitt a formuláiban, hitt a formulapolitikában és hitt, mindenekelőtt gyönyörű, majesztikusan emelkedő és eső körmondataiban.”

Apponyit a „majesztikus” (fenséges) szónoklatai közben még hetvenévesen is elragadta a hév. Talán ennek köszönhető, hogy ugyan ő is tudta, a törékeny magyar többség miatt Magyarországnak nem érdeke idegen területek elfoglalása, ennek ellenére a Szabolcs vármegyei Turáni Körben tartott háborús előadásában a 600 milliós, magyar vezetésű „Turáni Birodalom” létrehozásáról ábrándozó turánisták előtt kifejtette a háborút és a várható jövőt értékelve, hogy „status quo ante-állapotokról szó sem lehet”. Vagyis Magyarország nem köt olyan békét, amellyel a háború előtti határai maradnak. Nem mondhatjuk, hogy 1920-ban, Párizsban nem hallgatták meg a kérését az 1918 őszén összeomló „régi Magyarország” emblematikus alakjának.

Amikor azonban a háború alatt titkos különbéke-törekvésekkel jelentkezett, és Szapáry Gyula római követ útján igyekezett felvenni a kapcsolatot az antanthatalmakkal 1915 januárjában, a legkevésbé sem figyeltek oda rá, pedig Olaszország távoltartásáért cserébe Apponyi olyan ígéretekkel dobálózott, hogy a magyar ellenzék előbb kivívja a perszonáluniót – amelyet addig ötven év alatt nem sikerült -, majd Magyarország önálló külpolitikai útra lép és különbékét köt az antanttal. Mivel az antant diplomatái nem túlságosan foglalkoztak az ajánlattal, úgy tűnt Apponyi Albert számára, hogy Magyarország egyetlen esélye a túlélésre a világháború megnyerése maradt Németország oldalkocsijaként, ezért eshetett meg, hogy 1917-ben a parlamentben támogatta Németországnak az első világháború alatti egyik legembertelenebb és legostobább döntését, a korlátlan tengeralattjáró-háború meghirdetését.

Erre írta Károlyi Mihály: „De Apponyi rómaiságának is vannak határai.”

 
Felhasznált irodalom:
A magyar nemzet természetszerű elhelyezkedése a világpolitikában. A Hadsegélyező Bizottság által rendezett előadások során 1915. január hó 26-án előadta Dr. Gróf Apponyi Albert. Budapest, 2015.
Apponyi Albert: A háború és a nemzeti politika. In: Hadi beszédek. Budapest, 1915. 3–10.
Apponyi Albert gróf háborús előadása Nyíregyházán = Magyarország, 1916. május 27.
Károlyi Mihály: Egy egész világ ellen. Budapest, 1965.

Anka László: A háborúpárti pacifista – Apponyi Albert az első világháború kirobbanásakor = Élet és Tudomány, LXIX./69. (2014. szeptember 26.) 1222–1224.
Anka László: Gróf Apponyi Albert belpolitikai pályája a dualizmus korában. Doktori disszertáció. ELTE BTK, Történettudományi Doktori Iskola, 2014.

 
Készítette: Csunderlik Péter