Természetes, hogy a háborúban nemcsak a múzsák hallgatnak, de ritkábban szólal meg a nászinduló is. A párok hónapokon, akár éveken át csak tekervényes utakat bejáró leveleket válthattak egymással.

A Magyar Királyság területén megkötött házasságok száma 1913-ban meghaladta a 172 000-et, de a következő évben ez már közel 36 000-rel visszaesett. Az 1914. évi 136 000 frigy viszont még így is meghaladta a következő két évben kötött házasságok együttes számát. A mozgósítás napjaiban, a frontra indulás előtt azonban még sok házasságot megkötöttek, nem egy esetben az utolsó pillanatban, így nászéjszakára már nem maradt idő. A Borsszem Jankó humorlap egyik szerzője 1914 augusztusában megénekelte az egynapos férj búcsúját, amely még a szerelmi szenvedély és a harci szenvedély párhuzamaira épített. A versike első strófája így hangzott:

 „Búcsúzom tőled, drága, szép arám
Orosz határon várnak már reám
És itt hagyom a kéj bíbor borát,
A csókokat, a nászi éjszakát…
Isten veled, szép asszonyom, te szűz
S amely lobogva ég benne, a tűz,
Szerelmi vágyam lángja olthatatlan.
E vágy, e láng, e tűz legyen a katlan,
Mely háborogva késztet új erőre,
Hogy vérfürdőkön gázoljak előre.”

Az Est pedig a Városháza Gerlóczy utcai épületét kereste fel, ahol „nagyüzemben” folyt a felmentések kiállítása a házasodási szándék kihirdetésének kötelezettsége alól. Egyházi házasságkötésre idő szűkében a párok általában nem is gondolhattak, de ez 1895 óta nem is volt szükséges Magyarországon. Akkor lépett életbe az 1894. évi XXXI. törvénycikk, amely még Wekerle Sándor miniszterelnöksége idején született. Ennek 29. §-a kimondta, hogy a házasságot a magyar állam polgári tisztviselője előtt kell megkötni, aki nem csupán az anyakönyvvezető lehetett, hanem akár a polgármester vagy a főszolgabíró, sőt külföldön a nagykövet vagy a Monarchia konzulja is.

Az Est riportja megmutatja, hogy mekkora felfordulást hozott a mozgósítás az emberek mindennapi életében. Egyben azt is felvillantja, hogy a házasulandók tömege mellett azok is nyomban megjelentek, akik kihasználták a fiatalok jogi tájékozatlanságát: jelen esetben egy minden hájjal megkent ügyvéd igyekezett teljesen felesleges jogi segítséget nyújtani a folyamodványok és űrlapok mocsarába veszőknek.

 
Az azonban még így is kivételes esetnek számított, hogy a vőlegény frontra menő vonata pont a menyasszony lakhelyén haladjon keresztül, így a vasútállomáson – az állomásvezető szobájában – esküvőt rögtönözzenek, ahol a város polgármestere adja össze a fiatalokat. Tegyük hozzá, az ifjú férj főhadnagy volt, ami a Monarchia hadseregében is főtisztnek és a korabeli társadalom igen megbecsült tagjának számított. Különösen egy vidéki városban, ahol feltehetően a menyasszony is a település egyik tekintélyes családjából származott. Az esküvő kellékeként leírt virágszórás, a nemzeti dalok éneklése és az ünneplés ezekben a napokban a települések összképéhez tartozott: a háborús lelkesedést felfűtendő a lapok rendre beszámoltak arról, hogy a tömeg kint tolong a vonatok érkezésekor és a helybéliek étellel-itallal kínálják a katonákat.

 
Felhasznált irodalom:
Egynapos férj búcsúja = Borsszem Jankó, 1914/32.
Háború előtt oltár elé = Az Est, 1914. augusztus 3.
Esküvő a vasúti állomáson. Hírek = Az Est, 1914. augusztus 11.

 
Készítette: Takács Róbert