II. Vilmos portréja. Forrás: wikipedia.org

Egy élet a népért, egy ember a világbékéért

Címkék
II. Vilmos

II. Vilmost sötét, soviniszta, reakciós uralkodóként őrizte meg a kulturális emlékezet, de nem ritkán ábrázolják a német császárt pokoli erőkkel bíró gonoszként is, akinek szúrós tekintetétől kristálypoharak törtek szét, és csillárok szakadtak le, ha belépett egy táncterembe. De vajon milyen kép élt róla egykorúan, az 1918 előtti magyar sajtóban?

II. Vilmos (1859–1941) magyarországi kultuszával már egy rövidebb cikkben foglalkoztunk: az 1888-ban trónra lépő német császár 1897-es budapesti látogatását és a nyilvánosságra szinte korát megelőzően érzékeny „médiauralkodónak” az „ő derék magyarjai” egészségére akkor mondott pohárköszöntőjét követően olyan magasra szárnyalt magyarországi népszerűsége, hogy abban az évben utána keresztelték el a legtöbb fiút. De 1914 őszén a mai Bajcsy-Zsilinszky út is a német uralkodó nevét kapta meg a háborús propaganda jegyében. De a világháború kitörése előtt miként vélekedtek a „falevelek lehullásáig” győzelmet ígérő uralkodóról? Hogy ezt megtudjuk, Vilmos császár 1913-as, többek között Berlin feldíszítésével, uralkodói dísztáviratok, miniszteri beszédek sorával és az ünnepség fénypontjaként a német automobilklubok ötszáz gépkocsijának díszfelvonulásával ünnepelt uralkodói jubileumát választottam írásom fókuszpontjául.

II. Vilmos trónra lépésének huszonötödik évfordulóján, 1913 júniusában különös jelentőséget kapott azzal, hogy az egybeesett a lipcsei csata százéves évfordulójával, amely „a föllendülés útjára vitte a német nemzetet”, amint arról Bethmann-Hollweg kancellár a porosz országgyűlést megnyitó ünnepi beszédében megemlékezett. Emiatt a méltatások legtöbbször megragadták az alkalmat, hogy ne csak a császár uralkodásának korával foglalkozzanak, de a 19. században az egyesülés útjára lépő német nemzet elmúlt száz évben megtett útjára is visszatekintsenek, ami fokozottan érdekessé és értékessé teszi az ekkor született „tószt”-szerű vezércikkeket. Az elkövetkezőkben négy egészen különböző pozíciót elfoglaló napilap – a Budapesti Hírlap, a Népszava, a Pesti Hírlap és a Pesti Napló – ünnepi cikkeit ismertetve vázolom föl II. Vilmos kultuszának és ellenkultuszának hazai irányait az első világháború kitörését megelőző utolsó békeévben, ezzel láttatva, hogy a hazai sajtótermékek miképp járultak hozzá II. Vilmos magyarországi kultuszához, vagy éppen miképp igyekeztek rombolni azt.

Rákosi Jenő lapja, a konzervatív Budapest Hírlap vezércikkben méltatta a jubiláló császárt. A cikk írója az önteltség, a gőg és a militarizmus éleit igyekezett lágyítani a szövetséges uralkodó arcán, hogy tekintélyét ne a félelemből, hanem az őt mindenkitől – még a szocialistáktól is! – megillető tiszteletből eredeztesse. A Budapesti Hírlap portréja mindenekelőtt a nőkhöz való viszonya alapján igyekezett érzékletes képet adni az uralkodó lelkéről, hiszen a nők „jobban belátnak a férfiak lelkébe”, márpedig „a hölgyek rajonganak II. Vilmosért!”. Hogy miért? Az egykori festményeiről és fotográfiáiról szúrós tekintetét reánk szegező „hatalmas, rettegett imperátor” ugyanis valójában „kedves és tiszteletreméltó, soha tréfáért még nem haragvó és az udvariasságban fölül nem múlható”. De „mily udvarias és lágy a hölgyekkel, épp oly kemény és erélyes a férfiakkal szemben”, állította a Budapesti Hírlap szerzője azon információra hivatkozva, mely szerint II. Vilmos kézfogása olyan erős, hogy valósággal kiszorítja az ember kezéből a vért. „Határozott, minden gyöngeségtől ment magatartásával bizonyítja, hogy igazi katona, aki tudatában van méltóságának, állásának, hatalmának. Ezért oly könnyű a császárt mint katonát festeni, és ezért nem sikerült soha őt mint a családapát, mint a társaság emberét, mint az úri sportnak hódolót megörökíteni. A festő mindig csak az uralkodót látta benne…” – ecsetelődik tovább II. Vilmos portréja, akire még szocialisták is uralkodójukként tekintenek: „ha a szociálistáknak kellene császárt választaniok, ők kivétel nélkül II. Vilmosra adnák szavazataikat” – írták Bebelre hivatkozva.

Amint látható, a Budapesti Hírlap a német lapokat megszégyenítő módon növesztette kritikátlanul naggyá II. Vilmost. Épp ezzel a nagysággal indokolták, hogy Bismarck és az uralkodó útja mindössze két év után elvált egymástól, a Vaskancellár ugyanis nem szokta meg, hogy van „nálánál nagyobb úr Németországban”. 1890-től II. Vilmos „csak a maga kancellárja volt”, a bel- és a külpolitikának is ő szabott irányt, utóbbiban nemes egyszerűséggel a „világbékében” jelölte meg a császár célját Rákosi lapja: ezért járta a világot „mindenütt barátokat keresve és barátokra lelve”, sajátos olvasatát adva ezzel például a marokkói válságok történetének.

„És mégis – az angol politika (…) majdnem elszigetelte birodalmát és majdnem háborúba kergette a békéért rajongó uralkodót”. Ezért kellett II. Vilmosnak hadiflottát építenie, amelyet a cikk a császár egyszemélyes alkotásának tud be, hogy erőt mutasson Nagy-Britanniának, amely azóta meghunyászkodott és Németország „barátságát” keresi.

II. Vilmos
II. Vilmos

 
A Budapesti Hírlap elbeszélésében II. Vilmos nemcsak a világbékének, hanem a nemzeti egységnek is a legfőbb, érdekcsoportok felett álló képviselője: „épp oly agrárius, mint merkantilista”. Ha „mint nagybirtokos kocsizza be földjeit, nagy szakértelemmel forgolódik alkalmazottai között”, és „ha gyárába kerül, aggódó gonddal kérdezi, vajon gyártmányai elegendő vevőre találnak-e”.

Szintén a termelés felől közelített a Népszava, de egészen más szempontokat érvényesített a maga „históriai-kritikai”-nak nevezett császárértékelésében a szociáldemokrata napilap. II. Vilmost az „üzleti királyság” „uralkodói típusa” egyik „legjellegzetesebb megtestesítőjének” nevezték, és ilyetén az angol VII. Edwardhoz (1901–1910) és a Kongó vidékét példátlanul kizsákmányoltató belga II. Lipóthoz (1865–1909) hasonlították. De hozzátették: II. Vilmos „nem az ő személyüknek, hanem a viszonyok vaskényszerének volt a tanítványa, amikor követte példájukat”. A német kapitalizmus „csodálatos nekilendülése” korában trónra lépő uralkodó politikáját ugyanis a „német imperializmus” termelte ki: „Ha II. Vilmos alakját kivetkőztetjük az udvari etikett sallangjaiból és lehántjuk róla tarka és sokszínű katonai egyenruháját, akkor legbelsejében alig marad belőle egyéb, mint a német kapitalizmus legelső, legbővebb svádájú és legnehezebben lerázható ügyességű kereskedelmi utazója.”

A történelmi materialista értelmezés szerint ugyanis a „gerinctelenek és szolgalelkűek” által „teljhatalmúként” magasztalt császár abszolutizmusa csak „ál-abszolutizmus”. A Népszava elemzése szerint Németországban két hatalmas erő, a munkásosztály és a kapitalisták küzdenek egymással és semlegesítik egymást, és „a két hatalmas osztály között így tarthatják kezükben a kormányzás gyeplőjét a junkerek”, vagyis a nagybirtokosok. „Vilmos császár abszolút uralma csak odáig terjed, ameddig meg nem sérti a különböző osztályok fontos érdekeit.” Az uralkodó önrendelkezés-nélküliségét abban a tényben látja tükröződni a Népszava szerzője, hogy ugyan II. Vilmos azzal a szándékkal kezdte uralkodását, hogy szociálpolitikai intézkedésekkel segít a német munkásság nyomorán, ám csakhamar odáig jutott, hogy „kiadta a jelszót, hogy le kell gázolni a hazátlan bitangokat és hidegvérűen megállapította, hogy már elég volt a szociálpolitikából”. A tanulság: „akármilyenek is valamely uralkodó szándékai, az a kapitalista államszervezet, amelynek az élén áll, lassanként átformálja a saját képére és a maga érdekei szerint”. Ezért a Budapesti Hírlap által a nemzeti egység megtestesítőjének tartott II. Vilmost a Népszava az osztályérdekeket képviselő, „tipikus kapitalista császárnak” nevezte, mintegy a negatívját adva a konzervatív napilap portréjának.

A Légrády-család vállalkozása, az ideológiai helyett elsősorban a kereskedelmi szempontok által meghatározott, a korban mindig a legkisebb ellenállás felé helyezkedő Pesti Hírlap uralkodóportrét nem közölt, a berlini ünnepség részletes ismertetése mellett – a megemlékezés sajátos módját választva – a II. Vilmos nevét viselő kassai, 34. császári és királyi gyalogezredet mutatta be. A lap hangsúlyozta, hogy a közös hadsereg egyik „legvitézebb és legdélcegebb” egységéről van szó, amely „színmagyar”. A német császár „tulajdonában” lévő gyalogezredet ezzel egyszerre lehetett a magyarok kiválóságaként és II. Vilmos és a magyar nép szoros összetartozása emblémájaként megjeleníteni. (Az összetartozásra a világháború alatt majd egy kisebb iparág épült a „Viribus unitis” jelmondattal körítve közölt uralkodóportrékkal díszített cikkek gyártásával és forgalmazásával.) Légrádyék lapjában külön beszámoltak arról is, hogy az egynapi szabadságot kapó „harmincnégyesek” miként – ünnepi mise, beszédek, díszebéd – ünnepelték „tulajdonosuk” jubileumát: „Ennek az igazán szép magyar regimentnek tulajdonosa huszonöt év óta II. Vilmos német császár” – zárult a cikk. A császárkultusz azonban karakteresebben jelent meg a berlini ünnepségről szóló tudósítás felvezetésében. A Pesti Hírlap hangsúlyozta, hogy „a német nemzet”, „a hatalmas birodalom népe” milyen sokat köszönhet „imperátorának”, „mindenekelőtt a békés boldogulást, a nagyszerű kulturális fölfejlődést”. Emlékeztettek rá, hogy a jubileum egybeesik a lipcsei csatáéval: „A véletlen úgy akarta, hogy ez a jubileum abban az esztendőben legyen, amikor elült a háborús veszedelem, mely Európát fenyegette, és amelynek elhárításában jelentékeny része volt a Rex Imperatornak is” – írták. De tekintve, hogy egy év múlva II. Vilmos jelentős szerepet játszott a háború kirobbantásában, az őt „békepolitikusként” méltató sorok ezúttal is csak kacagtatva olvastathatják magukat utólagos tudásunk birtokában.

Végül lássuk, miként írt a kritikus utókor által elsősorban soviniszta és reakciós uralkodóként számon tartott német császárról a liberális Pesti Napló. Már a „politikai fotográfia” nyitánya radikálisan leszűkíti az értelmezési horizontot: „A nagy nemzetek nagy egyéniségű fiainak sorában II. Vilmost (…) elsőség illeti. Nem mint császárt, hanem mint embert is.” A lap szerint II. Vilmos az, aki a „nagy egyéniség” Napóleon óta lassan kivesző fogalmának ismét értelmet adott, hiszen a német uralkodó „egy személyben császára és leglelkesebb polgára a német birodalomnak, s rajongó, fanatikus híve fajának”. A Pesti Napló a Budapesti Hírlap császárképéhez csatlakozott, amennyiben II. Vilmos sokoldalúságát hangsúlyozta: „nemcsak uralkodó, de politikus, kereskedő, költő, író, katona, tengerész, pap, orvos, szónok, festő, zeneszerző, mezőgazda és diplomata egy személyben”. A Népszavában megjelent interpretációval pedig kifejezetten szemben álltak: „Nem üres báb egy kamarilla kezében, hanem önálló koncepciójú férfi, aki tudja, mit akar és azt keresztül is viszi: a germánság világpozíciójának megteremtését.”

A német világhatalom pedig nem öncél, hanem egyben a világbéke biztosítéka is: „A világbékének ma egyetlen garanciája a német birodalom, amelytől a szlávság is retteg, s amely a szláv térfoglalást száz évre visszavetette. S legyünk objektívek: kinek érdeme? Vilmosnak, a hatalmas imperátor-rexnek, neki köszönheti Európa és az egész világ: a békét. (…) Mert a germán világhatalom Vilmos nevével össze van forrva!”

Amint a mintául választott megemlékezéseket olvasva látható, II. Vilmos kultusza – az uralkodását osztályharcos perspektívából bíráló, de a magyar politikai rendszeren és establishmenten kívül álló szociáldemokraták kivételével – egységesen jelentkezett, többé-kevésbé azonos uralkodóképet mutatva a magyar olvasónak. Ennek legfontosabb elemeiként azt jelölhetjük meg, hogy II. Vilmost a nemzeti egység és a világbéke-törekvések legfőbb képviselőjeként állították be, miközben testi és lelki defektusairól (hadd említsem csak a császárnak a gyermekkora óta frusztrációk tömkelegét okozó, fejlődésben visszamaradt bal kezét – a pszichoanalitikus megközelítések kedvelt célpontját) hallgattak. Azt, hogy ez a kép miként módosult a világháború négy évének következtében az 1918-as, harmincadik jubileumra, legközelebb vizsgáljuk meg.

 
Felhasznált irodalom:
A porosz országgyűlés megnyitása = Budapesti Hírlap, 1913. június 12.
II. Vilmos = Budapesti Hírlap, 1913. június 17.
II. Vilmos = Népszava, 1913. június 18.
A 34. kassai gyalogezred = Pesti Hírlap, 1913. június 18.
A német császár jubileuma = Pesti Hírlap, 1913. június 17.
Az imperator-rex = Pesti Napló, 1913. július 6.

„Igen, nagy az ő vétke” – Beszélgetés II. Vilmos életrajzírójával, John Röhllel a császár felelősségéről az I. világháború kitörésében = Az első világháború. A XX. század őskatasztrófája. Szerk.: Stephan Burgdorff – Klaus Wiegrefe. Budapest, 2010, 37–43.
Joachim Mohr: Az „árnyékcsászár” = Az első világháború. A XX. század őskatasztrófája, 138–141.
A. J. P. Taylor: The Course of German History. A survey of the development of German history since 1815. London and New York, 2001.

 
Készítette: Csunderlik Péter