Egy korábbi posztunkban már érintőlegesen beszámoltunk az oroszországi – főként a szibériai – hadifogság egyik legfőbb (ön)szórakoztatási formájáról: a hadifogolyszínházról, a főszerepet játszó primadonnákra helyezvén a hangsúlyt. Mostani írásunk apropóját a pjescsankai Magyar Fogoly Színpad alapításának 100. évfordulója adja,
„Az oroszok igen derék emberek. Nem igaz, amit otthon híresztelnek róluk, hogy rosszul bánnak hadifoglyaikkal. Szibériában vagyok. Lakásunkban rendesen fűtünk: azért mindig jó meleg a szobánk, künn bármily dermesztő a hideg és fagyos a világ.
„…Persze a nagyobb szereplők valahogy mintha nagyobb rangot viseltek volna, mint ami a gallérjukra volt varrva. Különösen pedig a nőszereplők. Mégis másképp kellett velük bánni. Mégiscsak a nőszereplők hoztak valami új bizsergést, valami új fűszert a játékba, alvó emlékeket ráztak életre.
Désy Zoltán (1862–1915) volt államtitkárnak, a gernyeszegi, utóbb a marosvásárhelyi választókerület függetlenségi párti képviselőjének neve elsősorban a Désy-Lukács per néven vált ismertté.
A Pesti Hírlap szerkesztőségébe jóformán a háború első napjaitól érkeztek levelek a fronton – utóbb a fogságban – lévőktől, melyeket a lap rendszeresen le is közölt. Az olvasók nagy érdeklődéssel fogadták ezeket a híreket, hiszen úgy tűnt:
“…mert a leggyalázatosabb gaztett, amire csak valaha példa volt a világtörténelemben: ez a háború.” Az idézet egy tehetséges, szépreményű fiatalember leveléből származik, akinek a jövőre vonatkozó tervei abban a pillanatban szertefoszlottak, amikor 1914-ben kitört a világháború. Igaz, csak 25 év adatott meg neki, de sok más sorstársával ellentétben legalább tudunk a létezéséről és megismerhetjük a gondolatait.
