Az első világháborúból – bár ez némileg paradoxon, de – mégiscsak a nők profitáltak a legtöbbet. Jelen esetben nem a halott, illetve a hazatért rokkant családtagokra gondolunk, hanem az új életpályára, amit a házi tűzhely elhagyása kínált a nők számára.
A kormány már a háború kezdetén, 1914 augusztusában felfüggesztette a vasárnapi munkaszünetet, azaz lehetőséget adott a munkaadóknak, hogy akkor is dolgoztathassák alkalmazottaikat az iparban és a kereskedelemben.
Az első háborús tavasz, mint már esett róla szó, a mezőgazdaságot is szembesítette a munkaerőhiánnyal. A kormány a katonák ütemezett szabadságolásával próbálta orvosolni a problémát: a szabadságoltakból munkáscsoportok kialakítását rendelte el.
A háború hátországában a megváltozott viszonyok a férfi és női szerepekről való gondolkodás átalakulásának is jelentős lökést adtak. A nőkérdés előtérbe kerülését üdvözölték a szociáldemokraták, akik ezt az általános társadalmi fejlődés és haladás egyik fontos részének tartották.
A háború szomorú kísérőjelensége, a nőkön elkövetett erőszak témája a Népszava hasábjain is megjelent. A fő kérdés az volt, hogyan kell meg/elítélni az erőszakot: az ellenség, elsősorban a „barbár” oroszok undorító gaztetteként vagy általános, a háborúval, az „erkölcsök fölfordulásával” együtt járó jelenségként.
A hagyományos női szerepek (családanya, feleség, „házi tücsök”) visszavonhatatlanul átstrukturálódtak a háborús évek alatt. A férfiak hadba vonulásával családok maradtak bevételi forrás nélkül, a hadsegély (ezt a bevonulók otthon maradt családtagjai kapták) nem fedezte a napi megélhetés költségeit – ráadásul ezt az összeget is több hónapos késéssel vehették kézhez.
A statisztikák híven tükrözik a háborús állapotokat – a születések száma radikálisan csökkent a háború második évére. Ez önmagában nem korszakalkotó megállapítás, az azonban már figyelemreméltó, hogy épp ezáltal került előtérbe az anya- és csecsemővédelem
