1915. július elején a kormány hústalan nappá nyilvánította a keddet és pénteket, azaz a továbbiakban a hét e két napján nem lehetett marha-, borjú- és sertéshúst árusítani, illetve fogadókban, vendéglőkben stb. ilyen húsételeket felszolgálni. A baromfihús kimaradt a tiltásból, mert a kormányrendelet célja a háború miatt erősen lecsökkent és csak lassan pótolható állatállomány megóvása volt. A kormány külön figyelmet fordított saját közigazgatási tisztviselői és általuk a „közönség”, azaz az állampolgárok meggyőzésére, ahogy ez a belügyminiszternek a rendelet értelmét részletesen magyarázó körlevéléből kiderül. Ebben az állatállomány védelmének közösségi célján túl az egyéni érdekre is hivatkozik: az „orvosi tudomány ugyanis már régen megállapította, hogy a húsétel az emberi szervezet erejének fenntartása és fokozása szempontjából egyáltalában nem nélkülözhetetlen tápszer, sőt ellenkezőleg, éppen a hússal való túltáplálkozás az, ami határozottan káros elváltozásokat idéz elő az emberi szervezetben”. A kormány tehát „az emberek” egészségéért aggódik, hiszen nálunk túl sok húst fogyasztanak, miközben azt – főleg nyáron – többfajta főzelékfélével és gyümölccsel lehet pótolni. A kormány által hirdetett megoldás tehát egyszerre köz- és magánérdek, mert „hazafias érzésünk feltétlenül megköveteli, hogy megszokott életmódunkon változtassunk, főleg amikor azzal egészségünknek is hasznára lehetünk”. Így a remény szerint a közönség nemcsak az előírt két napon, hanem azon túlmenően, „önkéntes önmegtartóztatással” fogja elősegíteni a kormány céljainak megvalósítását. Ehhez természetesen a polgárokat fel kell világosítani minderről, és e propagandafeladatot a törvényhatóságoknak kell ellátniuk, amelyek „lelkes szószólói lesznek a húsfogyasztás korlátozásához fűződő nagy fontosságú hadügyi, közgazdasági és közegészségügyi érdekeknek”. A belügyminiszter lelkesítő szavai mögött azonban inkább az az egyébként jogos kétség állhatott, hogy rendelettel és propagandával mennyire sikerül majd megváltoztatni a társadalmi jelentőséggel is bíró étkezési szokásokat, esetünkben a húsevést.
A Népszava a polgári lapokhoz képest nem tulajdonított nagy jelentőséget az új kormányrendeletnek, miután az általa képviselt szegény munkásrétegek életére ez jóval kisebb hatással bírt: „őket nem húshagyó, hanem húsevő napokra kellene külön törvény erejével rászorítani”. A szociáldemokrata lap szemszögéből álproblémának tűnt, hogy a jómódú családoknak mostantól egy napra előre gondoskodniuk kellett a hús beszerzéséről, illetve a gazdagoknak a vendéglőkben olyan „böjti” étlapról kellett választaniuk, amelyen a különböző halak, szárnyasok, a kivételek közé sorolt marha- és sertéshúsrészekből készült ételek akár egy hétre is jó és változatos étrendet biztosítottak.
Utóbbi luxust csak kevesek engedhették meg maguknak, a szélesebb rétegeknek a pesti – a háború előtt még „Párisi” előnevet viselő – Nagy Áruház „büféje” kínált megoldást. Az étkezde a polgári lapokon kívül a Népszavában is hirdette „húshagyó menüjét”: tiszai halászlé és nullás lisztből készült túrós csusza. „A Nagy Áruház böjti ebédjéről nemsokára úgy beszélnek Budapesten, mint Lucullus lakomáiról” – szólt a reklámszöveg, ami később, a háború elhúzódásával és a nélkülözés elterjedésével aztán tényleg valósággá is vált…

Felhasznált irodalom:
A húshagyó nap = Népszava, 1915. július 10.
Hirdetések. Kedd és péntek = Népszava, 1915. július 11.
A m. kir. minisztérium 1915. évi 2.357. M. E. számú rendelete a húsfogyasztás korlátozásáról = A háborúval kapcsolatos törvények és rendeletek gyűjteménye. III. füzet. Budapest, 1915.
A m. kir. belügyminiszter 1915. évi 23 530. eln. számú körrendelete valamennyi törvényhatósághoz a húsfogyasztás korlátozásáról = A háborúval kapcsolatos törvények és rendeletek gyűjteménye. III. füzet. Budapest, 1915.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1915. július 10.
A húshagyó nap

eseményeinek leírásával vannak teli az újságok. A „Pester Lloyd” esti lapja például elégedetten állapítja meg, hogy az első húshagyó nap nagyobb zavarok nélkül múlt el. Rámutat arra, hogy a jobb módú családok már egy nappal előbb ellátták magukat hússal és akik ezt nem tették, azok kénytelenek voltak baromfival beérni. Bizony, nagyon sajnálatra méltók ezek a családok, akiket a törvény erejével, a háború adta kivételes hatalom segítségével kell a kormánynak rákényszeríteni arra, hogy lemondjanak mindennapi bifsztekjükről. S a „P. Ll.”-nak az a megható vallomása, hogy e családok kénytelenek voltak baromfival beérni, eszébe juttatja az embernek Marie Antoinette királynőnek azt a világhírre szert tett mondását, amellyel a kenyér miatt lázongó párizsi népességet meg akarta nyugtatni: „Ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot?”
Egyébként sem kell a húshagyó nap intézkedései miatt túl nagy részvéttel lenni a húsélvezettől eltiltott családok és egyének iránt. Mert ugyancsak az úri társaság egyik újságja közli, nyilván az ínyencek megnyugtatására, valamelyik vendéglő húshagyó napi étlapját, amelyen „csak” a következő ételeket kínálják e böjtös, a gyomor élvezeteit korlátozó napon:

Kaviár
Füstölt nyelv
Sertésnyelv
Balatoni süllő
Fogas vajjal
Ponty sülve
Csuka szardellával
Jérce
Rántott csirke
Liba
Becsinált csirke
Hamburgi sült
Füstölt borda
Pörkölt
Szalonvese
Szalonpacal
Savanyú vese
Ürüpörkölt
Pirított sertésmáj

Amikor a húshagyó napot elrendelték, sokan azt hitték, hogy e rendelet a vagyonos osztályok táplálkozását a háború kényszerének nyomása alatt a hét egy-két napján olyanná fogja tenni, mint amilyen a dolgozó néposztályok táplálkozása általában, a háború külön bajai nélkül. Mert hiszen köztudomású, hogy a dolgozó néposztályok és elsősorban a munkások táplálkozásában a hús a háború külön bajai nélkül is igen jelentéktelen szerepet játszik és őket nem húshagyó, hanem húsevő napokra kellene külön törvény erejével rászorítani. Azok, akik így gondolkodtak, most beláthatják tévedésüket. A marhahús helyett baromfi, hal, megfizethetetlen árú füstölt húsok segítik át a szegény gazdagokat a húshagyó napok rettenetes korlátján. Amint a közmondás szerint „az úr még a pokolban is úr marad”: azonképpen a vagyonos emberek táplálkozása sem szenved a háborútól komolyan. Legföljebb csak változatosabb és egészségesebb lesz, mert a modern orvosok szerint a sok marhahús még annak is megárt, akinek sok pénze van.
(…)

Népszava, 1915. július 11.
Hirdetések

Kedd és péntek. Minél tovább tart a háború, annál inkább megérzi Budapest, hogy egyáltalában van – háború. Mert valljuk csak meg őszintén: eddig Budapest, sőt hála isten – majdnem egész Magyarország, csak páholyból, teljes biztonságban és igen kevés lemondásos áldozattal izgatódott a háború véres-borzalmas eseményein. Most azután a háború adminisztrációja szükségesnek látja, hogy minden héten kedden és pénteken lemondjunk ebédjeink és vacsoráink fő táplálékáról, a húsevésről. Nem azért követeli tőlünk ezt az állam, mintha már kifogyóban lenne a marha- és sertésállomány, hanem hogy állattenyésztésünk még akkor is, ha a háború abnormális hosszú időig tartana, eleget tehessen a reá rótt nagy terheknek. A keddi és pénteki húshagyó nap nagy gondja lett egyszerre a budapesti háztartásoknak. Annyira húsevő a nagyvárosi kultúrember, hogy egyetlenegy ebédjének menüjét hús nélkül összeállítani a legnehezebb föladatok egyike. A Nagy Áruház (Párisi Nagy Áruház) egyetlenegy merész lépéssel megoldotta a háztartások baját. Mindenkit szívesen lát minden kedden és pénteken büffet-termeiben. Húshagyó menü itt: tiszai halászlé és 0-ás lisztből készült túrós csusza. A Nagy Áruház böjti ebédjéről nemsokára úgy beszélnek Budapesten, mint Lucullus lakomáiról.