A konzervatív Budapesti Hírlap sose volt a magyarországi feminista mozgalom lelkes támogatója, az 1916. december 10-i számban azonban fokozott kritikával illették a „feminista csodabogarakat”, amiért a Feministák Egyesülete a politikai pártok elnökeihez eljuttatott jegyzékében Szerbia megszállása ellen tiltakozott. Glücklich Vilma és társai abból indultak ki, hogy mivel Nagy-Britannia a „kis nemzetek védelmét” jelölte meg hadicéljaként – hiszen hivatalosan Belgium semlegességének megsértése miatt lépett be a háborúba –, elgördülne a háború befejezése előli egyik legfőbb akadály, ha az Osztrák-Magyar Monarchia kijelentené: nem áll szándékában Szerbiát annektálni. A hímsovinizmustól nem mentes konzervatív újságíró csak mosolygott a feministák naivitásán, és az antant expedíciós seregeinek Szalonikibe szállításával példálózott: „kedves külpolitikai tudós nők, hát az önök agyrendszerének kedves, finom szövete foglalkozik még most is azzal a mesével, hogy a mi ellenségeink és főleg Anglia, igazán a kis nemzeteket akarják védeni. Tekintsenek Görögország sorsára, s ha ide egy szende pillantást vetnek, lehetetlen nem látniok, hogy a kis nemzetek védelmének a jelszava olyan gyalázatos humbug a nemes Albion részéről, hogy magyar nőnek egy percig se szabadna még távolról se hitelt adni az olyan mesének, mintha Anglia letenné a fegyvert, ha a kis nemzetek ügyét megvédve látná”. A szerző emlékeztetett a hadviselésnek a propagandamáz felszíne alatti „igazi” politikai–gazdasági okaira, és végül egy antiszemita anekdotát is mozgósítva kijelentette Szerbia függetlenségével kapcsolatban: „Még csak az kellene!”

Felhasznált irodalom:
Feminista csodabogár = Budapesti Hírlap, 1916. december 10.

Készítette: Csunderlik Péter

Budapesti Hírlap, 1916. december 10.
Feminista csodabogár

A világháború nagy megpróbáltatásai nagy föladatok elé állították a női nemet is, s különösen Németországban és Angliában a nők olyan nagy mértékben bele tudták kapcsolni tevékenységüket a férfiak nemzetmentő nagy munkájába, hogy ott csakugyan a nők nagy érdemeit senki se vállalhatja el, a mely általános; igazság kétségen kívül nagy szerepet fog játszani a nők jövő társadalmi elhelyezkedése tekintetében is. Különösen a katonai egészségügy jóformán a nők ezreinek és tízezreinek támogatásán nyugszik Németországban, a hol az önkéntes ápolónők elsőrangúan szervezett valóságos hadsereget alkotnak. Még a híres angol szavazatjogos feministák is mind beálltak a nemzeti ügy szolgálatába.
Nálunk is sok áldozatot hoznak a nők az ápolás terén. De nem azok, a kik a békében lobogó nyelvvel hirdették a nők jogait, hanem azok a jó családbeli asszonyok és leányok működnek a kórházakban, a kik a békés időkben inkább a nők házi kötelességeit ismerték és kultiválták, ha nem is hirdették. Ma kezembe került egy litografált fölhívás, a melyet a feministák egyesülete intézett a politikai pártok elnökeihez. Hála Isten, gondoltam magamban, bizonyosan ajánlkoznak a nemzeti ügy valaminő ágazatának a szolgálatára. De nagy meglepetésemre ilyesmiből nincs szó a fölhívásban, ellenben a feminista egyesület azt kéri a pártoktól, hogy szónokaik útján jelentessék ki a képviselőházban, hogy a monarchia nem akarja annektálni Szerbiát, s kijelenti a fölhívás, hogy ilyen beszédek elmondásától függ a béke. Mindez bájos naivitás! A megokolás még érdekesebb. Azt állítja a fölhívás, hogy ha mi meg tudjuk arról győzni az ellenséges népeket, hogy mi Szerbiát vissza akarjuk állítani, akkor megszűnik az ok, a miért ma folyik a háború, mert az uszítás fő témája az, hogy mi a kis nemzetek elpusztítását tervezzük.
Ej, ej, kedves külpolitikai tudós nők, hát az önök agyrendszerének kedves, finom szövete foglalkozik még most is azzal a mesével, hogy a mi ellenségeink és főleg Anglia igazán a kis nemzeteket akarják védeni. Tekintsenek Görögország sorsára, s ha ide egy szende pillantást vetnek, lehetetlen nem látniok, hogy a kis nemzetek védelmének a jelszava olyan gyalázatos humbug a nemes Albion részéről, hogy magyar nőnek egy percig se szabadna még távolról se hitelt adni az olyan mesének, mintha Anglia letenné a fegyvert, ha a kis nemzetek ügyét megvédve látná. Majd leteszi a fegyvert akkor, ha azt hiszi, hogy száz évre lenyomta a német ipari fejlődést a saját pénzszekrényei javára s örökre bebiztosította magának Afrikát, Indiát, Kis-Ázsiát és a görög szigeteket, ide véve még Szalonikit, de igazán kedvesen naiv gondolat azt hinni, hogy meglesz a béke, ha a magyar képviselőházban olyan beszédek hangzanak el, hogy vissza kell állítani azt a kedves, jó kis Szerbiát, amelyik a mi halálos ellenségeink állandó ravasz különítménye volt a hátunkban, mindenkor készen arra, hogy megmarjon bennünket, amit szeretettel és alaposan meg is cselekedett.
A feministák szerint semmi se sürgősebb, mint annak kijelentése, hogy Szerbiát visszaállítjuk.
Erről a kívánságról eszembe jut nekem egy anekdota:
Egyik vidéki helyen a zsidó hitközség fölíratta a temető kapujára, hogy: Föltámadunk! A katolikus hitközség erre bepanaszolta a főszolgabírónál a zsidó hitközséget, mondván, hogy ehhez a fölíráshoz csak nekik van joguk. A főszolgabíró helyt adott a panasznak s kötelezte a zsidókat, hogy tizenöt nap, különbeni végrehajtás terhe alatt a Föltámadunk! fölírást távolítsák el a temetőjük kapujáról. Indító okok: „Még csak az kellene, hogy föltámadjanak.” Egyéb indító okot nem is tartott szükségesnek a főszolgabíró.
Ilyenforma végzést hoznék én is a feministák ama kívánságára, hogy állítsuk vissza Szerbiát. Indító okok: „Még csak az kellene!”